Saigon őrült egy város a csöppet sem szelíd motorosaival, a turisták tömegeivel, az árusok és éttermek egymást követő rohamaival, illetve a - sokszor gyanús - kozmetikai és masszázs szalonjaival. Nem lehet a belvárosban két lépést sem megtenni anélkül, hogy valaki le ne szólítana. Ha az első mondaton túl jut az ember, jön a kérdés, hogy "Where are you from? ". Az 5 millió motorosnak köszönhetően hajmeresztő akció átkelni az úttest túloldalára, teljesen mindegy, hogy zebrán, zöldön vagy a tilosban próbálkozunk. És persze a brutális kábel rengetegről sem szabad megfeledkezni.
Utcai kávézó
Szállásunk a környéken található legolcsóbbak között volt - legalábbis ezzel áltattuk magunkat - 12 dolcsit pengettünk a csinos kis szobáért naponta. Végül is egy világváros, vagy mi. Másnap elkezdtük feltérképezni a híres Ho Chi Minh Cityt a Lonely Planet ajánlásainak megfelelően, úgyhogy elsőként az elnöki palotát pipáltuk ki, ami az utóbbi 30 évben semmit sem változott. Alagsorában háborús bunkert alakítottak ki, ahol láttunk egy-két vicces dolgot: őskövület mobiltelefont, nyomtatót, számítógépet, ötven éves mozi vetítőgépét, stb.
A franciák korából is maradt itt néhány emlék, pl. katedrális formájában, úgyhogy arra is szántunk kis időt és van néhány egyéb rejtett érték a városban.
Továbbhaladva a War Remnants Museum az amerikai-vietnámi háború borzalmait hivatott részletesen, és főként látványosan bemutatni. Ez sikerült is nekik: az emberek időnként bénultan állnak egy-egy fotó előtt, és próbálják elképzelni az elképzelhetetlent.
Bár ez irányú személyes tapasztalatunk nem volt, de a helyiek hozzáállásából az tűnt ki számunkra, hogy sikeresen túltették magukat a szörnyű eseményeken és manapság inkább előnyt próbálnak kovácsolni a múltbéli szenvedéseikből. Egyrészt a vietek hősies, kitartó harcát érzékeltetik (a Nagy Gonosz Amerika ellen), és mindezek által ipari turizmust építeni az egészre (érdekes látvány az amerikai turisták özöne errefelé).
Némi hazai vonatkozás - de a keleti blokkból mindenki szolidáris volt ám
Erről szólt a másnapi Cu Chi Tunnels túránk is. De ettől függetlenül tanulságos volt kicsit jobban elmélyülni a történelem ezen bugyraiban - a kiállítás által.
A híres (az amerikaiaknál inkább hírhedt) Cu Chi alagutakat a helyiek még anno a franciák ellen kezdték építeni, de a háború után az egész feledésbe merült az amerikaiak megérkeztéig. Ekkor nekifogtak, hogy befejezzék és egészen odáig jutottak, hogy a Saigontól északnyugatra lévő területet teljesen behálózták a föld alatti búvóhely rendszerrel.
Érdekes sztori, hogy az amerikaiaknak úgy sikerült az egyik nagy katonai központjukat kiépíteni, hogy pont az alagút fölé helyezték székhelyüket - mit sem tudva az egészről. Ezért éjszakánként a vietek könnyen szedték áldozataikat, amely események előtt az amerikaiak értetlenül álltak. (Amúgy általánosságban lehet csak amerikaiaknak hívni őket, mert volt köztük ausztrál, thai, stb. és természetesen sok vietnámi is a másik oldalról.)
Miután rájöttek a rejtélyes gyilkosságok okára megpróbálták az ellenséget saját területükön elcsípni, de nem igazán jártak sikerrel. A gáznemű fegyverektől légmentesen záródó csapóajtók védték az alagutat, katonából pedig csak egy fért el egy időben a járatban. Később próbálkoztak speciálisan képzett kutyákkal akiket arra tanítottak be, hogy ha vietnámi katonát érez, támadja meg. De a vietek megint észnél voltak és elkezdtek amerikai szappannal mosakodni, így a kutyák azt hitték, hogy ők is a "jó" oldalon állnak. Mivel egyre több kutya sérült meg vagy esett el a harcokban, a kutyaidomítók egy idő után megelégelték a dolgot és nem hagytak több állatot lemenni az alagutakba.
Végül az alagúthálózatot egy szőnyegbombázással sikerült használhatatlanná tenni, ami egyúttal 6000 viet halálával is járt, de ez már a háború utolsó éveiben történt, így a pusztításon kívül nem sok értelme volt.
Azért azt hozzá kell tenni, hogy a szervezett túránk részét képezte (amit előzetesen nem tudtunk) egy ember-állatkert látogatása is. Az amerikaiak által használt "agent orange" nevű vegyszer - amit millió liter számra locsoltak ki Vietnámra - dioxin tartalmának köszönhetően rengeteg áldozatot szedett, illetve még többeket teljesen megnyomorított (nehezen lehetne őket csupán "mozgássérülteknek" nevezni). Egy ilyen, turisták számára kialakított "handicapped manufacture"-t kellett körbejárni, ahol mindenki bátran nézegethette, fotózhatta kedvére a csökött kezű-lábú embereket. A végén természetesen a nézelődő közönség vásárlási kedvét is próbálták fokozni a piaci ár sokszorosáért kínált, helyben kiállított termékekkel és az extra hosszú várakozási idővel.
