Barangolás Ázsiában

Tőlünk szokatlanul korán reggel keltünk, hogy búcsút mondjunk a végtelen tengerpartnak, és a tuktuk sofőrünk elvigyen minket a fővárosba tartó buszhoz. A reggelinket kedvesen becsomagolták, mint régen a sulis osztálykirándulásokra, és már döcögtünk is a hatórás úton vissza (angolosan) Phnom Penh-be (magyarosan Phnompenbe). A véget nem érő egy helyben ülést nyálas videoklip-sorozatokkal próbálták derűssé tenni, amit néha egy-egy hagyományos táncdalfesztivál jellegű táncos-énekes műsorral és kambó aláröhögős vígjátékokkal fűszereztek. Képzelje el mindenki, hogy a legnyálasabb brazil szappanoperából felvesznek néhány órát egyben, felosztják 5 perces szerelmes-szakítós-könnyekig hatódós etapokra és a szöveget mondjuk Gergely Robi aláénekli. A másik két verzió - amit pár óra elteltével tesznek be - sem sokkal üdítőbb, sőt... Sajnos a technika sem az igazi, így az ebből fakadó hiányosságokat a hangerő növelésével próbálják kiküszöbölni, hogy az ember biztosan ne tudjon aludni. A harmadik óra már egészen idegőrlő. Az ötödiknél beáll a nihil.

Phnom Penh-be érkezve örömmel tapasztaltuk, hogy már rutinosan várták a buszt, mert egy kordonnal körbezárt helyre terelték a leszálló utasokat, akiknek így maradt pár percük fellélegezni, mielőtt a tuktuk drájverek megrohanták volna őket. Sajnos a főváros közbiztonságáról igen rosszakat olvastunk, így szálláshelyül a legközelebb eső, inkább börtönre, mint szállodára emlékeztető helyre menekültünk be a sorra felkínálkozó sofőrök elől. Később kiderült, hogy azért annyira nem rossz, amit tovább javított a 6 dolláros szobaár érzete is. (No, azért a víz persze nem folyt le a fürdőszobában ennyi pénzért.)

Phnom Penh forgataga

Aki Kambodzsa sötétebb arcára is kíváncsi - márpedig a közelmúlt történelme igencsak hozzá tartozik az ország megismeréséhez - annak szinte kötelező megnéznie a Pol Pot rezsim (1975-79) által hátrahagyott nyomasztó emlékeket.

Délután elvitettük magunkat a vörös khmerek által hírhedtté vált Tuol Sleng Múzeumba.

Tuktuk a leghatékonyabb közlekedési eszköz

Az iskolából kialakított börtön a vörös khmerek rémuralma alatt az értelmiségi réteg vesztőhelyévé vált. Válogatás nélkül kínozták és végezték ki itt a rendszer által kétesnek ítélt személyeket: akár értelmiségi, tanár, vallási vezető, nem khmer nemzetiségű, szemüveges, nyugattal kapcsolatban álló vagy a „rendszerre veszélyes” ember volt. Azaz bárkit. Gyereket, asszonyt, illetve vörös khmer vezetőket sem kímélve... A kínzási módszerek palettájáról csak annyit, hogy az épület udvarán a hangosbemondóban állandóan zenét játszottak, hogy a sikolyokat tompítsák és a környező lakosság ne (nagyon) hallja, mi folyik odabent. Az öngyilkosságok megelőzése céljából dróthálózták be a folyosókat. Amit ma lehet látni az egészből, azok a nyomasztóan üres termek egy-egy vasággyal - fölöttük fekete-fehér fotóval egy megkínzottról, a börtöncellák sorát, fotókat a halottakról, valamint egy kiállítást az egész történeti hátteréről. Egyesek szerint a nyolcmilliós lakosság egyharmadát kivégezték, de a szolid becslések is minimum egymillióra teszik a halottak számát. Arról nincs információnk, hogy az emberek miként tudták azóta feldolgozni a szörnyűségeket (gyerekeket kényszerítettek, hogy szüleik ellen valljanak...), de a rettenet az egészben, hogy Pol Pot 1998-ban büntetlenül halt meg.

Tuol Sleng: iskola - kínzóhely - múzeum

Ehhez nincs mit hozzáfűzni

Kivégzett gyerekek

Cellák sora

Egy vörös khmer vezető felesége és gyermeke - ők sem úszták meg

Hogy a teljes letargiából kicsit kiszabaduljunk, nekiindultunk a város más látnivalóit is felkutatni. Sajnos az ezüst pagodát már nem találtuk nyitva, így kimentünk a Mekong partjára, hogy a hatalmas folyam itteni, középső szakaszát is lássuk.

A Mekong partján

Az estére megérkező szakadó eső elől a Mama étterembe menekültünk, ahol szinte csak külföldi turista volt. Ez a hátránya annak, ha egy vendéglátó egység bekerül a Lonely Planetbe: az árak a duplájára emelkednek és a helyiek többet nem is nagyon teszik be a lábukat. Viszont a minőség általában garantált. Sokszor mi is "rákényszerültünk" a könyv által megjelölt helyekre (vagy inkább elkényelmesedtünk/elegünk volt), de ha tudtunk, inkább vegyültünk a köznéppel – elvégre ezért jöttünk ide.

Másnap három dollárért elvitettük magunkat a Killing Fieldsre, ami a városon kívül található. Mint a neve is sugallja, ez szintén a vörös khmerek által használt kivégzőhelyek egyike volt, ami igazából a fővárosban található Tuol Sleng börtön testvérpárjaként működött anno. Ide hordták tömegével az áldozatokat és temették őket tömegsírokba. A borzasztó eseményeket - amelyekre mára már csak információs táblák és a rengeteg látogató emlékeztet - egy újonnan megismert japán sráccal együtt fedeztük fel. A bejárattal szemben található koponya-mauzóleumon kívül az ember fantáziájára van bízva, hogy mennyire éli bele magát a korábbi eseményekbe a szép parkos környezetben.

 
Killing Fields mauzóleuma

Koponyák a tömegsírokból

Tömegsírok

Hírhedt fák: az elsőn hangosbemondó lógott (az üvöltések tompítására), a második képen levőhöz csecsemőket ütöttek hozzá...

Killing Fieldset bejárva visszasiettünk a fővárosba, hogy még elérjük a délben Siem Reapbe induló buszunkat. A sofőrünk – velünk egyetemben – szintén szeretett volna mihamarabb a városba érkezni, így minden lehetőséget kihasznált az előzésre. Sajnos a helyi buszok nincsenek „tökéletes” állapotban, ráadásul előzés közben senki nem törődik a szembe jövőkkel - főleg, ha azok motorosok vagy biciklisták - úgyis győz az erősebb. Az esős idő, a fékrendszer állapota és az előttünk haladó kamion (akit nem lehetett könnyedén letaszítani az útról) azt eredményezte, hogy a frontális ütközést elkerülendő, inkább vele ütköztünk. (Alapvetően azon csodálkoztunk, hogy ez idáig nem történt meg.) A karambol alkalmával a buszunk ajtaja félig leszakadt, de mivel Ázsiában vagyunk, így egyszerűen csak megszemlézték az eseményeket, az ajtót valahogy rögzítették a buszhoz és már száguldottunk is tovább Angkor felé...

Buszos pihenő az Angkor felé vezető úton

Baljós árnyak

Kambodzsába érve egyetlen dolog lebegett a szemünk előtt: mielőbb kicsapni magunkat a tengerpartra, ahol a jól megérdemelt pihenőnket (pár nap egyhelyben maradást) eltölthetjük. Mivel az ország összes használható útja a fővároson keresztül vezet, így mi is először Phnom Penh-be buszoztunk és ott szálltunk át a tengerpartra tartó másik buszra.  Érdekes, hogy itt az automaták már nem is helyi pénzt (Rielt), hanem dollárt adnak ki (!) - nyilvánvalóan a külföldiek miatt, és persze a dollárral nem kell aprózniuk sem...

Vidéki táj: rizsföldek pálmafával

A fővárosból Sihanoukville-be érkezve megint meggyűlt a bajunk a tuktuk sofőrökkel (természetesen bedőltünk a szokásos trükknek, hogy nem két emberre, hanem csak egyre mondta a fuvardíjat, így a 2 helyett 4 dollárunk bánta az 5 perces utat). Egy rövid „fuck you all” után kissé morcosan kerestük meg az aznapi, tengerpartra néző szálláshelyünket (a beszólás leginkább a vietnámiak miatt átélt tortúráknak köszönhető). Este el is határoztuk, hogy elmenekülünk pár napra a világ elől egy környező szigetre, így a másnapi program egy szigeti bungaló és a minket oda elszállító hajó megszerzése volt. Mivel nem vagyunk korán kelők, így a napi egyszer, reggelente induló csónakot sikeresen lekéstük, úgyhogy „kénytelenek voltunk” napfürdőzéssel múlatni az időnket. Tervbe vettük, hogy elsétálunk a közeli, de elhagyatottabb Otres partszakaszra, ami végül annyira messzinek bizonyult a hőségben, hogy inkább egy kietlenebb homokos részen vertük tanyát.

Sihanoukville, tengerpart (a látszat ellenére nem ilyen tiszta)

Mivel csak 100 méterre voltunk az utolsó árustól, így a nap folyamán megtaláltak a helyi „mozgó kereskedők” - akik általában fiatal gyerekek - és a szőrtelenítéstől a gyümölcsdarabolásig minden szerepel a palettájukon. Dóci lábára rögtön rá is ugrottak többen „húú de szőrös, le kéne szedni” felkiáltással (na persze, 2 centiről nézték...), úgyhogy a teljes megsemmisülés hatására 2 dollárral megint kevesebb maradt a zsebünkben.

Az élelmes gyerkőcök gyümölcsöt és  karkötőt árultak, és addig nem mentek el mellőlünk, amíg nem vettünk mindenből (de minimum meg nem ígértük tízszer, kisujj fogással megpecsételve, hogy másnap veszünk)

Amúgy a kambodzsaiak sokkal kellemesebb társaságnak bizonyultak a vietnámiaknál (amellett, hogy erős üzleti érzékkel volt itt is megáldva mindenki), de legalább volt humorérzékük és folyton vigyorogtak, mint a vadalma. Az esti pihenő után belevetettük magunkat a helyi forgatagba, ahol a BBQ „csak” 3 dollár és a koktél csak 2, így hamar hagyja magát kényeztetni az ember mindenféle földi jóval. (Sajnos, mivel nincsen tejszín, így az ezt tartalmazó koktélokban alkohollal pótolják a hiányzó részt, ami ettől elég ütős lesz! Pina coladat ne igyatok, szörnyű!)

Reggelünk nagy rohanásban telt, mert Kambodzsában – a többi ázsiai országgal ellentétben – mindenki előbb érkezik a megbeszélt időpontnál, így a turista azt gondolja, hogy van még fél órája, ellenben közlik vele, hogy már csak rá vár a hajó...  A szigetre, csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal, így kis zsákkal a csónakba pattanva már robogtunk is egyenesen a paradicsomba. Gondoltuk mi.

Úticél a trópusi paradicsom

Csakhogy jó szokás szerint a csónakban lévő többi ember nem pont oda igyekezett, ahova mi, így fél óra után megálltunk és közölte a sofőr, hogy akkor itt van az első húsz perces búvárkodás. Mint kiderült a túra legvége lesz az, hogy minket leraknak a saját kis szigetünkön, ezért a fél órás távot kb. 3 óra alatt tettük meg. Apróságokon ugye nem akadunk fenn és igyekeztünk kihasználni a hirtelen adódó lehetőségeket, így szereztünk két (ócska) búvárszemüveget és már a vízben is voltunk, ahol korallok között lehetett a színes halakat, uborkákat bambulni. Nem tudjuk, hogy miért, de a csapat többi tagja közel sem volt olyan lelkes mint mi, pedig elvileg ők fizettek be a búvárkodásra. A megengedett 20 perc után tovább hajóztunk a Bambusz-szigetre, ami rajtunk kívül mindenki más célállomása volt. Miután kipakolták a rakományt és az embereket (pl. bazi nagy "natúr" jégtömb is kimászott a pad alól), tovább vittek kettőnket a 10 perces hajóútra lévő másik szigetre. Itt rajtunk kívül még 4 turista volt, plusz a párfős személyzet - bár Dóci legnagyobb bánatára rendes pálmafa nem nőtt a szigeten.

A kis szigetünk zsúfolt strandja

Még Sihanoukville-ben kértük, hogy ne a normál, sablonos tengerpartra, naplementére néző házikót adják nekünk, hanem az egyetlen, fa tetején lévő, különálló bungalót. Mert mi vagány gyerekek vagyunk. Nem biztos, hogy jól választottunk (biztos, hogy nem), mert a többi faház nagyjából összkomfortos volt, ez pedig inkább csak egy félkész, összetákolt viskó volt a fa tetején. Egy szemétdomb fölött. De a képeken azért ez is jól mutat.

Igazi fa-ház

Szoba belső - még van hova fejlődni

A part viszont csak a miénk volt, így az emberektől távol, kellemesen ki lehetett kapcsolódni. Este a velünk egyidős helyi alkalmazottal dumáltunk a kambodzsai állapotokról, kóstolgattuk a helyi specialitásokat és élveztük az életet. A srác amúgy kedvelte a munkaadóját - a francia tulajdonost, aki megvásárolta a szigetet - és 30 000 Ft-nak megfelelő fizetéssel jutalmazza havonta. Szerinte gáláns a főnök, mert nem csak szezonban fizet neki... Este visszamásztunk a fánkra, felszereltük a nyugodt alváshoz elengedhetetlen szúnyoghálónkat (amit hál’ istennek vittünk) és békésen nyugovóra tértünk.

A mindenhol fellelhető állatka - mondjuk gekkó

Az éjszaka sajnos nem telt eseménytelenül. Zsombor neszelésre ébredt és mint kiderült, egy méretes patkány épp a megmaradt kajánkat próbálta kiszedni a csomagolásából. Az állat a hirtelen mozgásra szerencsére azonnal eliszkolt... Hogy az éjszakát ilyen apróságokkal már ne kelljen megszakítani, így Zsombor kimászott, hogy a megmaradt élelmiszert egy zacskóban fellógatva megmentsük reggelire. A földre érve viszont egy termetes, tenyérnyi méretű, szőrös fekete pók fogadta, így – a fene nagy bátorsága és férfiassága ellenére - páros lábbal ugrott vissza az ágyra. A legtöbb amit tenni tudtunk, hogy egy íves cipődobással megpróbáltuk hatástalanítani az állatot, de a jószág ennél a műveletnél százszor gyorsabb volt, így csak az árnyékát láttuk elsuhanni. Ezek után próbáljon meg valaki visszaaludni... Nekünk sem kellett több, az eddig csak szabadon függő szúnyoghálót teljes mértékben begyűrtük a matracunk alá és megpróbáltuk higgadt vérrel átvészelni a trópusi szigeten eltöltött maradék éjszakát.

A másnapi bőséges reggeli után csak annyi feladatunk volt, hogy magunkhoz vegyük a búvárfelszerelést és elsétáljunk a parton a kb. fél kilométerre lévő korallzátonyhoz és felfedezzük azt.

"Nem emlékszünk a nevére" szigetünk,  háttérben a Bamboo Island

Mire ebédre visszaértünk már várt ránk (az újfent idő előtt érkezett) csónak, hogy visszavigyen minket a szárazföldre. Korábbi szálláshelyünkön az összes olcsó bungit kiadták már, úgyhogy kénytelenek voltunk ugyanezen az áron egy fullextrásba költözni.

Ázsiában az a jó, hogy az emberek elképesztő módon emlékeznek minden egyes korábbi vendégükre. Pontosan tudják, hogy hol lakott, mit evett és hogy mennyit fizetett. Ha egyszer ettél egy étteremben, következő nap biztosan rád köszönnek, vagy tudják a panzióban, hogy milyen típusú szobát szeretnél kivenni.

Búcsúesténket a forgalmasabb tengerparti sétányon töltöttük egy BBQ és egy Tom Yam (meg a sok nyugati turista) társaságában - és persze pár koktél is legurult a végén. Ez itt kötelező együttes.

A Tom Yam és a Fish Amok helyi tradicionális ételek, csípős-kókuszos szósszal, friss hallal elkészítve... szuper!

A lemenő napban Dóci még megmasszíroztatta lábát és nem is értettük, hogy miért is rohanunk másnap tovább...

 
 
Giccses naplemente fotók

Utunk a deltába ismét egy kis helyi specialitással kezdődött. Miután betoppantunk az ezernyi utazási iroda egyikébe, hogy buszjegyet vegyünk a Mekong-delta központjának számító Vinh Long városba, az ügyintéző nő 20 perces telefonálás alatt kiderítette, hogy van hely a nagyjából fél óra múlva induló buszra. Nagy örömünkben meg is vettük a jegyet, majd gyorsan beszereztünk némi harapnivalót az útra és vártuk, hogy elvigyenek a buszhoz. Miután jócskán elmúlt az indulás időpontja és még mindig az irodában ültünk kezdtünk kissé kételkedni az indulásban. Ekkor a jegyárus néni közölte, hogy csak öt óra múlva, a következő busszal tudunk elmenni, de "no problem". Ez Ázsia.

Miután a pénzünket nagy nehezen visszaszereztük, egy következő iroda segítségével vettünk pár (újabb) jegyet 5+1 dollárért. Az utóbbi egy dollár egy ölelős taxis fuvart takart, amivel elvittek minket egy helyi buszállomásra. Itt közölték, hogy várjunk. Szerencsére a "mototaxis" lány (az egyik fuvaros) volt olyan rendes, és megpróbálta kideríteni, hogy melyik mikrobusz lesz a mienk. Miután nem járt sikerrel (!) érezte, hogy nem kéne csak úgy otthagyni minket pőrén és a legjobb lesz, ha megvárja velünk az indulási időpontot és megpróbál minket felrakni a megfelelő járműre. Ez a megoldás vezetett a sikerhez.

A helyi sofőrök legtöbbje valószínűleg Magyarországon nem kapna jogosítványt a vezetési technikája és/vagy morálja miatt, és ez alkalommal sem kellett "csalódnunk". Igen nehezen viseltük a fék-gáz-fék-gáz folyamatos használata miatti lüktetését a kocsinak. Szerencsére a sofőr mellett kaptunk helyet, így csak a hangját hallottuk annak, hogy a hátunk mögött mások hogyan reagáltak a buszútra...

Miután épségben túléltük az utat, Vinh Longban, a kikötőben raktak ki minket, ahol a ránk akaszkodott hajós emberrel - nem túl olcsón - átvitettük magunkat egy nagyon hangulatos "home stay" szállásra egy közeli kis szigetre.

Kaptunk egy puritán, de nagyon kellemes szobát, majd elmentünk felfedezni a saját kis szigetcsoportunkat, ami tele volt szebbnél szebb növénnyel, óriási gyümölcsökkel és persze néhány helyi házával. És élvezkedtünk. Este együtt főztünk vacsit az egyetlen amerikai párral, akikkel egy szálláson éjszakáztunk, majd dumáltunk velük egy jót.

A Home Stay konyhája

Home stay: a legtöbb család, aki jó üzletet lát a turizmusban (Vietnámban ez nem egyedi), a saját otthonának egy részét megnyitotta a turisták számára, így egy éjszakát vagy pár napot az ember tényleg a helyiekkel együtt élhet, megismerheti a szokásaikat - már amennyit engednek belőle látni, együtt készítheti a vacsoráját velük, stb.

Kis sziget: a mekongi szigeteket úgy kell elképzelni, hogy a legtöbb kicsi sziget hiddal, földkupaccal, bambusz átjáróval vagy egyéb megoldással össze van kötve egy másikkal, így az egész egy-egy nagy összefüggő szigetcsoportot alkot.

Helyi élővilág

Másnap - hirtelen felindulásból - csatlakoztunk az amerikaiak csoportjához és együtt hajóztunk el megnézni az "úszó piacot". Ez nagyjából annyit tesz, hogy hajókon adnak-vesznek mindenfélét az emberek. Már előre jól rákészültünk, hogy felvásároljuk a fél bazársort, de sajnos ezt ki kellett hagynunk, mert egy-egy áru megszerzése a helyismereten kívül jelentős nyelvtudást is igényelt volna - ezen a piacon legalábbis.

A hajók elejére szemeket festenek, ami szerintük szerencsét hoz

Később átmentünk az egyik sziget specialitásának számító kókuszcukor (coconut candy) és rizspapír készítő műhelyébe, ahol nagyon szívélyesen körbevezettek minket. Miután mindent megnéztünk és megkostoltunk, egy néni hajtotta kis csónakba pattantunk, hogy bejárjuk a szigeteket elválasztó csatornák egyikét. A technika itt is különös: a csónakban hátul állva, előrefelé eveznek. A végén szokás szerint mindenki tartja a markát a borravalóért, de szerencsére a segítőkész idegenvezetőnk előre elárulta mennyit kéne nekik adni.

Ebédre megettünk egyet a méltán híres helyi "elephant ear fish"-ek közül. A legérdekesebb a halban talán a felszolgálási módja mert nem fektetve, hanem élére állítva szervírozzák, és így is kell leenni róla a husit, ami már koránt sem egyszerű. A kiadós kaja után bicajra pattanva bejártuk egy másik szigetcsoportot, ahol az iskolából szabadult fiatalok szívesen próbálgatták rajtunk a frissen szerzett angol nyelvtudásukat (where are you from és társaik).

Az egyik nagyobb mellékcsatorna

Kora délután tértünk vissza Vinh Longba, ahol elhatároztuk, hogy letérünk a kitaposott ösvényről és nem a tipikus helyeket nézzük végig a deltában, hanem a Lonely Planet ajánlásaira támaszkodva inkább saját utunkat járjuk. Hát, nem ez volt az első alkalom, hogy nem osztottuk az LP ömlengős véleményét. Röviden: Sa Decbe senki ne menjen - hacsak nem kimondottan a Lover című film egykori forgatási helyét szeretné megnézni - mert ugyanolyan ronda kisváros, mint bármelyik másik.

Miután másnap sikerült egy visszafelé tartó buszra felpattannunk, már száguldottunk is My Tho város irányába. Az egyetlen átszállást a nagyon lelkes helyiek segítségével hamar megoldottuk, így egykettőre célt értünk. Mivel az út végét helyi ölelős taxival kellett megoldani, a sofőrök tettek róla, hogy a haver által üzemeltetett utazási irodához vigyenek egyenesen. Itt kialkudtunk magunknak egy hajót, amellyel - az állítások szerint - eljuthatunk négy közeli híres szigetre, egy (női) kormányos kíséretében. (Még mindig a nők csinálnak minden fizikai munkát.)

Az első sziget "nem kis meglepetésünkre" a vásárlásról szólt. Itt újra megkóstoltuk a helyi banános és magos-mézes édességek mindegyikét, amit teával öblítettünk le. Kis sétálás után betértünk egy tradicionális zenével megspékelt gyümölcskóstolóra. A zene számunkra nehezen volt emészthető, ellentétben a számtalan finom gyümölccsel. Teli hassal és kis hajóval mentünk tovább egy aprócska csatornán keresztül aminek a végén újra a "sofőr" néni várt minket a kényelmes nagy csónakunkban. A pálmafákkal szegélyezett csatorna talán a leglátványosabb része lett volna a Mekong-túránknak, de az állandó "give a tip" felszólítások (és közben mutogatnak az evezősökre) a zsúfolásig megtelt medren igencsak rombolták a romantikát. Ráadásul a még több fuvarra - ezáltal borravalóra - kiéhezett két fiú(!) evezős olyan tempóval lapátolt, hogy örültünk, ha nem borulunk fel velük együtt.

A következő szigetet elérve már kezdett az idő esősre fordulni és a Mekong sem nagyon akart a medrében maradni. A kiszálláskor még csak bokáig érő víz fél órával később már a térdünket csapdosta és nem volt egyszerű a víz alatti láthatatlan járdán visszajutni a hajóba. Meg aztán nagyon jól lehet ilyenkor víziszörnyeket beleképzelni a koszos kavargó Mekongba.

Sötétedés előtt értünk vissza a szárazföldre, de a négy szigetből csak kettőt láttunk. Ezen persze nem kell(ett volna) fennakadni, mert teljesen normális dolog Ázsiában, hogy valamit fizetsz, aztán valamit kapsz - a kettő ritkán fedi egymást teljesen. Na nem mintha ilyen lazán tudtuk volna kezelni az újabb lehúzást.

A Saigonba vezető visszaút ismét nem telt teljesen eseménytelenül, mert kicsit többen voltunk a buszban, mint amennyit józan ésszel bele lehet képzelni: a nálunk megszokott 9 fős mikrobuszban 25-en tolongtunk cuccokkal együtt. Továbbá a lábunknál időnként szabadulni akaró kakas folyamatos rettegésben tartotta Dócit.

A fővárosba visszatérve egy óriási zivatar fogadott. A vízelvezetés megoldatlansága miatt az utcákon 40-50 centis víz hömpölygött, ami a teljes motorosforgalmat lebénította és az áramszolgáltatást is megszüntette, de aggodalmunkkal ellentétben a hotelünk utcája szerencsére szárazon várt minket. Érdekesség még, hogy a - feltételezhetően az agent orange által eltorzított - recepciósunkról továbbra sem tudtuk meg, hogy férfi vagy nő. Általában ellentétesen vélekedtünk a dologról, de többször előfordult, hogy megcserélődtek az álláspontok.

Visszatérésünk sajnos Zsombor egyre erősödő fogfájása körül zajlott, de a szerencsének tudjuk be, hogy egészen európai helyen voltunk ezidőtájt. Persze a fülünkben csengett az összes előzetes figyelmeztetés ezzel kapcsolatban. Kerestünk egy nívós kórházat, ahol borsos áron vállalták Zsombor két foggyökerének eltávolítását, de mindeközben kálváriát jártunk a vízumunk meghosszabbítása érdekében, ugyanis összesen két napunk volt hátra, a kezelés pedig tovább tartott volna. A sztori vége az lett, hogy inkább a fogorvost győztük meg arról, hogy gyorsabban fejezze be a kezelést, mert a tisztelt vietnámi hatóságok nem tudják meghosszabbítani délen azoknak a vízumát, akik északon lépték át a határt. Logika nincs benne, csak újabb pénzszedés. Az doktor néni ügyes kezének hála, az utolsó napon végül sikeresen átléptük a határt és eljutottunk Kambodzsába.

Saigon őrült egy város a csöppet sem szelíd motorosaival, a turisták tömegeivel, az árusok és éttermek egymást követő rohamaival, illetve a - sokszor gyanús - kozmetikai és masszázs szalonjaival. Nem lehet a belvárosban két lépést sem megtenni anélkül, hogy valaki le ne szólítana. Ha az első mondaton túl jut az ember, jön a kérdés, hogy "Where are you from? ". Az 5 millió motorosnak köszönhetően hajmeresztő akció átkelni az úttest túloldalára, teljesen mindegy, hogy zebrán, zöldön vagy a tilosban próbálkozunk. És persze a brutális kábel rengetegről sem szabad megfeledkezni.

Utcai kávézó

Szállásunk a környéken található legolcsóbbak között volt - legalábbis ezzel áltattuk magunkat - 12 dolcsit pengettünk a csinos kis szobáért naponta. Végül is egy világváros, vagy mi. Másnap elkezdtük feltérképezni a híres Ho Chi Minh Cityt a Lonely Planet ajánlásainak megfelelően, úgyhogy elsőként az elnöki palotát pipáltuk ki, ami az utóbbi 30 évben semmit sem változott. Alagsorában háborús bunkert alakítottak ki, ahol láttunk egy-két vicces dolgot: őskövület mobiltelefont, nyomtatót, számítógépet, ötven éves mozi vetítőgépét, stb.

A franciák korából is maradt itt néhány emlék, pl. katedrális formájában, úgyhogy arra is szántunk kis időt és van néhány egyéb rejtett érték a városban.

Továbbhaladva a War Remnants Museum az amerikai-vietnámi háború borzalmait hivatott részletesen, és főként látványosan bemutatni. Ez sikerült is nekik: az emberek időnként bénultan állnak egy-egy fotó előtt, és próbálják elképzelni az elképzelhetetlent.

Bár ez irányú személyes tapasztalatunk nem volt, de a helyiek hozzáállásából az tűnt ki számunkra, hogy sikeresen túltették magukat a szörnyű eseményeken és manapság inkább előnyt próbálnak kovácsolni a múltbéli szenvedéseikből. Egyrészt a vietek hősies, kitartó harcát érzékeltetik (a Nagy Gonosz Amerika ellen), és mindezek által ipari turizmust építeni az egészre (érdekes látvány az amerikai turisták özöne errefelé).

Némi hazai vonatkozás - de a keleti blokkból mindenki szolidáris volt ám 

Erről szólt a másnapi Cu Chi Tunnels túránk is. De ettől függetlenül tanulságos volt kicsit jobban elmélyülni a történelem ezen bugyraiban - a kiállítás által.

A híres (az amerikaiaknál inkább hírhedt) Cu Chi alagutakat a helyiek még anno a franciák ellen kezdték építeni, de a háború után az egész feledésbe merült az amerikaiak megérkeztéig. Ekkor nekifogtak, hogy befejezzék és egészen odáig jutottak, hogy a Saigontól északnyugatra lévő területet teljesen behálózták a föld alatti búvóhely rendszerrel.

Érdekes sztori, hogy az amerikaiaknak úgy sikerült az egyik nagy katonai központjukat kiépíteni, hogy pont az alagút fölé helyezték székhelyüket - mit sem tudva az egészről. Ezért éjszakánként a vietek könnyen szedték áldozataikat, amely események előtt az amerikaiak értetlenül álltak. (Amúgy általánosságban lehet csak amerikaiaknak hívni őket, mert volt köztük ausztrál, thai, stb. és természetesen sok vietnámi is a másik oldalról.)

Miután rájöttek a rejtélyes gyilkosságok okára megpróbálták az ellenséget saját területükön elcsípni, de nem igazán jártak sikerrel. A gáznemű fegyverektől légmentesen záródó csapóajtók védték az alagutat, katonából pedig csak egy fért el egy időben a járatban. Később próbálkoztak speciálisan képzett kutyákkal akiket arra tanítottak be, hogy ha vietnámi katonát érez, támadja meg. De a vietek megint észnél voltak és elkezdtek amerikai szappannal mosakodni, így a kutyák azt hitték, hogy ők is a "jó" oldalon állnak. Mivel egyre több kutya sérült meg vagy esett el a harcokban, a kutyaidomítók egy idő után megelégelték a dolgot és nem hagytak több állatot lemenni az alagutakba.

Végül az alagúthálózatot egy szőnyegbombázással sikerült használhatatlanná tenni, ami egyúttal 6000 viet halálával is járt, de ez már a háború utolsó éveiben történt, így a pusztításon kívül nem sok értelme volt.

Azért azt hozzá kell tenni, hogy a szervezett túránk részét képezte (amit előzetesen nem tudtunk) egy ember-állatkert látogatása is. Az amerikaiak által használt "agent orange" nevű vegyszer - amit millió liter számra locsoltak ki Vietnámra - dioxin tartalmának köszönhetően rengeteg áldozatot szedett, illetve még többeket teljesen megnyomorított (nehezen lehetne őket csupán "mozgássérülteknek" nevezni). Egy ilyen, turisták számára kialakított "handicapped manufacture"-t kellett körbejárni, ahol mindenki bátran nézegethette, fotózhatta kedvére a csökött kezű-lábú embereket. A végén természetesen a nézelődő közönség vásárlási kedvét is próbálták fokozni a piaci ár sokszorosáért kínált, helyben kiállított termékekkel és az extra hosszú várakozási idővel.

Dalat

Újabb sleeper-buszos éjszakánk után Dalatba érkezésünket szakadó esővel ünnepelte az időjárás, így az első hotelnél nem is mentünk messzebbre szállást keresni. Este még megpróbálkoztunk az éjszakai piac felkeresésével, de a szűnni nem akaró vízözön hamar kedvünket szegte, így az estét inkább blogolással töltöttük.

A busz belseje

A következő napunkba igyekeztünk minél több dolgot belezsúfolni, így reggeli után - most gyalogosan - nekivágtunk a városnak. Első utunk a város szélén található Crazy House-hoz vezetett, ami egy vietnámi építésznő extravagáns háza, amit saját magának tervezett és jelenleg is itt lakik.

Egyik szoba a sok közül

A házat immáron több évtizede építik, de még közel sincs készen - valószínűleg a belépőjegyek árából próbálják finanszírozni az építkezés költségeit, ami pedig nem egy gyors bevételi forrás. A kapuban egy rövid tájékoztató keretében elmondják a lényegi tudnivalókat, majd az embert útjára engedik, hadd bóklásszon kedvére. Az idegenvezető szerint a ház leginkább Gaudi épületeire emlékeztet, de mi Hundertwasser stílusát véltük felfedezni az elvarázsolt kastélyban bolyongva. Vagy inkább mindkettőét.

A zegzugos folyosó rendszer (sokszor a ház tetején lehet közlekedni), a kisebb-nagyobb kuckók, létrák, padlásszobák üvegtetővel, egyedi bútorok és tarka színek azt a hatást keltik, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Órákig lehet mászkálni az amúgy nem túl nagy alapterületű birtokon, hogy az ember mindent megnézzen és ha valakinek még ez sem lenne elég, még egy szobát is bérelhet éjszakára. Mi nagyon bírtuk a helyet.

Innen egyenes utunk vezetett a helyi "art deco" stílusú nyári palotába, amelyet meghagytak érintetlenül a maga valójában. Az épület elég lehangoló, úgyhogy hamar a távozás mellett döntöttünk és hogy felfrissítsük magunkat átballagtunk a város nagyszabású "flower garden"-nek nevezett kertjébe, ahonnan kb. 5 perc után futva menekültünk. (Jobban mondva Dóci menekült Zsombor pedig követte.) A kert annyira giccses, hogy egyszerűen büntet.

Nyári palota

Már csak a tó és a katedrális menthette volna meg a délutánt, de nem tette, úgyhogy egy jó erős kávé után visszaballagtunk a szállásra. Sajnos a vietnámi mentalitás ismét előjött: feltűnően rendben találtuk a szétdobált cuccainkat, viszont takarítás láthatóan nem történt... Nem kellett hozzá éles logika, gyorsan kiderült, hogy a holmijainkat átkutatva újabb dollároktól szabadított meg minket a szálloda személyzete, amelyet a jól elrejtett szütyőnkben tároltunk. De épp csak annyit nyúltak le, amennyi még esetleg nem tűnne fel, ha nem tudtuk volna pontosan, mennyi pénz volt benne... És hogy panaszkodni se lehessen, külön tábla emlékeztetett, hogy semmiért nem vállalnak felelősséget, és ne hagyjon az ember a szobában semmi értéket.

Másnap - főleg a javulni nem akaró időjárásnak köszönhetően - menekülőre fogtuk és a turistabuszokat elfelejtve, a helyi távolsági buszra szállva röpke 300 forint értékű helyi pénzből négy órányira utaztunk. Nem volt egyszerű menet elintézni, hogy helyi áron utazzunk és ne kerüljünk újra a turista különítménybe, úgyhogy ezt nagy sikerként könyveltük el.

Bao Loc

A következő megállónk egy Bao Loc nevű városka volt, ahol rajtunk kívül valószínűleg nem sok utazó akadt, mi legalábbis eggyel sem találkoztunk. A szállodánkból bérelt motorral robogtunk át a nem túl messze lévő Dambri vízeséshez. Korábban ki kellett hagynunk két híres zuhatagot, úgyhogy ezt a harmadikat már mindenféleképpen látni akartuk.

Dóci jobb oldalt a képen kicsiben

A hely köré igazi infrastruktúra épült: éttermek, bobpálya, csónakázó tó, stb. várja az ide látogatókat. Ezeket kihagyva mi csak a vízesést néztük meg alulról, felülről, oldalról, stb. A képek magukért beszélnek.

Visszatérve a városba újra buszra szálltunk és meg sem álltunk dél-Vietnám központjáig, Ho Chi Minh Cityig, avagy korábbi nevén Saigonig.

Teaszedő nő út közben

Ninh Binh kevésbé él a köztudatban, mint a korábban bejárt Halong Bay, pedig a vietnámiak szeretik párhuzamba állítani a két helyet. Míg Halong Bay a tengeren található szigeteiről híres, elvileg ugyanezt az élményt nyújtja Ninh Binh a szárazföldön. Ezt persze úgy kell értelmezni, hogy nem sós vízből bámul az ember, hanem édesvizű folyóból - ezért inkább Yangshouhoz tudnánk hasonlítani.

Miután az érkezés napján nem csináltunk semmit, így másnap igyekeztünk besűríteni a programot, úgyhogy a már megszokott módon motort béreltünk és azzal vágtunk neki a terület felderítésének.

A hajókázás mellett akad még néhány látnivaló akad a városban, amelyek igazából nem is a városban vannak. A pagodákra nem nagyon voltunk kíváncsiak, viszont van egy keresztény katedrális 30 km-re Ninh Binh-től, amit buddhisták közreműködésével építettek anno. De mivel az itt élők nem nagyon láttak "klasszikus" katolikus templomot, ezért az egész végeredménye egy félig ilyen, félig olyan, de végtére nagyon szép katedrális, ami teljesen egyedi és megkapó látvány - Krisztus mellett a jin- jang szimbólummal.

Ezt megelőzően a hotelben ismét megpróbáltak lebeszélni arról, hogy egyedileg vágjunk bele az utazásba, mondván nem könnyű eligazodni a helyi utakon és a katedrálishoz vezető "highway"-en rengeteg a teherautó és a motoros. A sztoriból annyi volt igaz, hogy a 10-es "highwaynek" nevezett poros (néhol föld)úton nem voltunk egyedül, a katedrálishoz viszont nagyjából nyílegyenesen lehetett eljutni.

A katedrális után visszamentünk Ninh Binh-be a folyópartra, hogy hajóra pattanva nézzük meg a helyi fő attrakciót. Előtte beugrottunk egy étterembe, ahol - sajnos azt kell mondanunk - szokásos vietnámi módon (duplán) átvertek minket, tovább bővítve a korábban szerzett negatív tapasztalatok listáját. Nem azt hozták amit kértünk és még többet is számláztak.

Az ebéd után csónakkal vittek végig a folyón, ami a "három barlang" nevet viseli, mivel három, folyó vájta barlangon visz keresztül az út. A gyönyörű tájat sajnos nem virágzás idején sikerült meglátogatnunk (a képeken jobban nézett ki), de ettől függetlenül is kellemes volt ringatózni a csónakban két órán keresztül.

Az evezősök főleg nők voltak, akik elképesztő ügyesen tudnak a lábukkal evezni előre, ha már a kezük elfáradt. A helyi módszer inkább a gondolázáshoz hasonlít, amit ülve, állva, félig fekve, kézzel avagy lábbal űznek. Az út végén várakozó újabb vietnámi trükkökre a könyvünk már előre felkészített, így flegma képpel hamar lekezeltük őket és visszafelé, a folyón felfelé evezve egy fél óra alatt visszaértünk a városba. Amúgy tipikus trükk, hogy vegyél valamit az evezősnek, mert szomjas, de nem isszák meg, hanem visszakerül bontatlanul a feladóhoz.

"Vegyél inni az evezősnek!"

Apropó, nők. Megfigyeléseink szerint Vietnámban minden férfi (bocsánat, fizikai) munkát nők végeznek. Hatalmas terheket visznek a vállukon, görnyednek a rizsföldeken, illetve elvégzik a "tipikus női munkákat" a konyhában, takarítanak a hotelekben, stb. Ezalatt a férfiak többsége üzletel ("hello mototaxii, hellloooo" - az utca túloldaláról), fekszik a motorján, tuktukján, a fiatalabbak esetleg felszolgáló-behajtó funkciót látnak el az éttermekben. A módosabb családfők jórészt szellemi irányítói a hoteleknek, azaz beszedik a turistáktól a pénzt, míg az asszonynép feladata a maradék munka.

Turizmus vs Vietnám: az országba érkezésünk előtt sok negatív tapasztalatról olvastunk itt járt turisták leírásaiból, de nem igazán hittünk nekik, csak egy-egy szerencsétlen esetnek véltük a sztorikat. Sajnos a saját élményeink őket igazolták. Utólag megpróbáltuk összeszámolni, hogy hány olyan helyen jártunk Vietnámban, ahol nem vertek (nagyon) át, nem loptak el semmit vagy azt kaptuk amit az előzetes megállapodásban megbeszéltünk. Sajnos nagyon kevés ilyen helyen voltunk. És bármennyire is szép a táj és olcsó az ország, de ezeket az élményeket ritkán tudja nyomtalanul feledtetni.

Egy magyar utazó mesélte, hogy Kambodzsában voltak, amikor a vezetőjük valami plusz pénzt próbált tőlük kicsikarni, megkérdezték tőle, hogy nem vietnámi-e véletlenül. Erre az emberük úgy megsértődött, hogy inkább hagyta az egészet a fenébe.

A kritika persze csak azokra vonatkozik, akik a turizmus iparágában részt vesznek, a hétköznapi emberek feltételezhetően nem ilyenek. Velük kevesebb kapcsolatunk volt. Couchsurfölni pedig nem tudtunk.

Az esti sleeper buszunk indulása előtt akadt még némi probléma a ruháinkkal, mert a mosásra beadott 3 kg helyett csak kettőt kaptunk vissza, ami kissé érzékenyen érintett minket - főleg a trekking gatyák teljes hiánya volt igen bosszantó. Meg amúgy is. Meg a hozzáállás. De az utolsó pillanatban szerencsére előkerült minden (természetesen nem a hotel jóvoltából), úgyhogy végül teljes menetfelszereléssel tudtuk elhagyni Ninh Binh-t.

Hue-i érkezésünk - részben a mi hibánkból - Zsombor mindenes kis szütyőjének lopásával kezdődött, de próbáltak nyugtatni a helyiek, hogy ez itt teljesen normális és még egészen jól megúsztuk, hogy visszakaptunk majdnem mindent - a pénzünkön kívül. Ez rányomta a bélyegét a napunk hátralevő részére, ugyanis a dollárunk nagy részének lába kelt. A hotel keresés és berendezkedés után morcosan nekivágtunk a város - nagyjából egyetlen - látnivalója, a Tiltott Város megtekintésének. Ez abban különbözik a pekingitől, hogy egyáltalán nem zsúfolt és egyelőre csak részben van felújítva. (Sok pagoda a földig lett rombolva az amerikaiak által.) De még így sem véletlen, hogy a Világörökség listájára felkerült és nagyon kellemes időutazást tehetünk a belső udvarok és pagodák hangulatos rendszerében. A gépünk sajnos lemerült, így képet nem nagyon tudtunk mutogatni róla.

Következő nap tovább utaztunk Közép-Vietnám egyik legkedveltebb városába, Hoi An-ba. Az éjszakai buszút sok alvást nem nyújtott, miután egy ismeretlen, de kellőképpen nagy bogár Dóci haján keresztül a sötétből előmászva fel nem ébresztett bennünket. Bár az adott alany félig agyon lett csapva (Zsombor félálomban elkövetett hőstette - ébren hozzá nem nyúlt volna), a busz hátsó részét elfoglaló külföldi brigád - köztük mi is - ezek után már csak a megérkezést várta alvás helyett, és újabb példány esetleges felbukkanása miatt rettegett. Ráadásul a vietek a turisták előtt szállhattak föl és foglalhatták el az összes normális helyet a buszon (nem egyformák az ágyak, még hosszban sem), ezért a többet fizető turistáknak (azaz nekünk) maradtak a kényelmetlen, levegőtlen, hangos fekhelyek, pl. hátul, összezsúfolva a motor fölött.

Egy viharos tengerparti megálló után délután érkeztünk a festői Hoi An kis városába. A hely az egyik legszebb vietnámi település, ami megmaradt eredeti formájában. Senkinek nem sikerült lebombáznia illetve egyik rendszer sem alakította át saját szájízére, így a UNESCO is úgy látta legjobbnak, ha felkerül a Világörökség listájára.

A városban egyébként nincsen kiemelt látnivaló, mert maga a város a látnivaló. Nem kell csinálni egyebet csak korzózni fel-alá a parton, vagy bemenni a piac legsűrűbb forgatagába, esetleg megkóstolni néhányat a helyi készítésű csemegék közül és élvezni az életet. A szűk utcák legtöbbje el van zárva mindennemű közlekedési eszköz elől, így csak sétáló, bámészkodó turistákkal és a hozzájuk tartozó árusokkal találkozni egy-egy séta során.  

A következő napunk délelőttjét arra szántuk, hogy meglátogattuk a "vietnámi Angkor"-t: My Sont. Ez nagyjából egy órás buszozásra van Hoi Antól, ahová ismét szervezett formában sikerült eljutnunk. Többen figyelmeztettek, hogy ha már voltunk Angkorban, akkor nem lesz nagy durranás, de mivel mi (ekkor) még nem voltunk Kambodzsában, így megkapó látvány volt a romos templomok halmaza.

A hosszas lingam-központú előadás után körbejártuk a lebombázott, de mostanra valamelyest helyreállított részeket, majd visszamentünk a kisvárosba élvezni az életet.

Szerencsére nem mi tűntünk Hoi An leggazdagabb turistáinak, ezért a percenként induló "hello you buy something, hello water, hello come in pleeease" típusú támadásokat könnyebben hárítottuk, mint pl. a középkorú német állampolgárok. Mellettük szinte észrevétlenek tudtunk maradni. Néha. Azért minket is rendesen ostromoltak és be is dőltünk párszor egy- egy gyenge dumának ("ohh, you are beautiful/handsome", kedvesen beléd karol és ekkor már tutira vesztettél), de egyben jókat mulattunk az egész abszurditásán. Mindent bevetnek a siker érdekében, és 2 másodperc múlva a következő potenciális vevőnél ugyanazt a módszert alkalmazzák. Egytől egyig mindenki. És minden turista ismeri a trükköket, de mégis övék a hazai pálya.

Halong bayről már biztosan sokan hallottak, mivel ez egész Vietnám talán legismertebb, leglátogatottabb része, egyben Unesco védelem alatt is áll. Itt vannak azok a "tengerből kinőtt" kisebb-nagyobb sziklák/szigetecskék, amelyek rengeteg képeslapról, poszterről vagy egyéb felületről szoktak visszaköszönni.

Viszont kevesebben ismerhetik Cát Bá sziget nevét, ami igazából ennek az egész szigetcsoportnak a közepén helyezkedik el. Ez nagyjából egy 20x20 km nagyságú pukli, amit a turisták beözönlése előtt egyszerű kis halászfalvak öleltek körbe, ma viszont már szállodák sora várja az idelátogató idegeneket. Szerencsére még nem mindenki felejtett el halászni, viszont nem egyszerű elviselni a percenként valamijüket felkínáló vietnámiakat, akiknek szent meggyőződésük, hogy a turistákat azonnal, a lehető leghatékonyabb módon meg kell kopasztani.

Már a hanoi szállodánkban próbáltak mindenféle két, három és soknapos utat ránk sózni Halong bay megtekintésére, de nem hagytuk magunkat, és rossz turistákhoz méltóan inkább magunk próbáltunk meg megoldani a szigetre jutásunkat és az ott tartózkodást. Eddig mindig ez bizonyult a jobb és olcsóbb megoldásnak, mint ahogy ezúttal is.

Cát Bá települést szépnek talán nem nevezhetnénk a benne található különféle színű és magasságú szálloda miatt - amire nem is igazán voltunk kíváncsiak - úgyhogy fogtuk a cuccainkat és átballagtunk a két öböllel arrébb található alternatív szállásra, ahol a megfáradt utazók egy-egy bungallow-t tudnak kibérelni és abban tölteni az éjszakát.

Cát Bá város

Kicsi bungink

A hozzá tartozó part szinte paradicsomi, a kiszolgálás viszont ennek épp az ellenkezője, és sajnos az árak sem túl barátságosak (kb. 3500 HUF/bungi/éj, bezzeg a Lonely Planetben 500 Ft-os árakról írtak), de viszont nyugta van az embernek és nekünk éppen akkor ez volt a legfontosabb a zsúfolt városok után.

Már előre eldöntöttük, hogy a másnapot tengeri kajakozással töltjük. Sétálás közben leszólított minket egy helyi arc, aki elég kedvező áron kínálta saját (szerinte nagyon jó) kajakját, úgyhogy belementünk a bizniszbe. Előtte - kérésünkre - elvitt minket motoron (mindhárman egyen!) egy közértbe, majd a piacra és irány a szomszédos kikötő, ahol a kajakok állomásoztak.

Telepakoltuk a kajakunkat a vásárolt gyümölcsök garmadával és már evezhettünk is a karszthegyek, a tenger és a szabad bícsek irányába. Mivel a térképolvasás továbbra sem az erőssége senkinek errefelé, így nem is nagyon létezik a turisták számára elérhető normális térkép az apró szigetekről, úgyhogy egy A4-es színes fénymásolat volt a vezetőnk a - Ha Long bay folytatásaként számon tartott, de turisták által kevésbé megszállt - Lan Ha bayben. Szerencsére a parttal rendelkező szigeteket a többi közül már kilométer távolságból ki lehet szúrni, így igazából csak eveztünk, épp amerre kedvünk tartotta. Egy-egy evezés után csak kifeküdtünk a fehér homokos partra (ami a trópusi erdővel borított sziklák alján alakult ki), majd ha ráuntunk akkor fogtuk magunkat és áteveztünk egy másikra, vagy a sziklák között lapátoltunk ide-oda.

Este a kikötőbe visszatérve egy néni vendéglőjében (egyetlen vendégként) halat vacsoráztuk, akinek az angol tudása a "very good"-nál sajnos nem terjedt tovább, azt viszont sokat emlegette saját főztje kapcsán. Kommunikációs hiányosságokat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy folyamatosan vietnámiul magyarázott és pakolta a nagy tálból a saját kis tányérjainkba az ételt. A "verigúd" vacsi után ölelős taxival visszamentünk a városba, majd onnan gyalog a bunginkba.

Ölelős taxi: az út szélén sok esetben látni olyan embereket, akik a saját motorjukon ülnek/fekszenek/nézelődnek, stb. Ezt Kínában még nem tudtuk mire vélni, de Vietnámban kiderült, hogy ez egyfajta taxi, amit ölelős taxinak hívnak. Az emberrel lebeszéled, hogy mennyiért visz el a kívánt helyre, majd felpattansz mögé és már robogtok is. Vietnámban nem tudjuk az okát, hogy miért, de nagyon ügyelnek arra, hogy minden motoroson legyen sisak (valószínűleg büntetik), így az ölelőstaxisöfőrök szépen hordják magukkal a pótsipkát, amit szigorúan az utas fejébe nyomnak.

Van ezen kívül még két fogalom, amit motorosokra használnak. Az egyik a "motor driver" a másik az "easy driver" - mint az Üvegtigrisben. Az előbbi azt jelenti, hogy a motoros ürge "csupán" annyira képes, hogy elvisz oda ahova kéred, míg az "ízidrájver" minden esetben beszél angolul, ismeri a helyeket, amiket a turisták szeretnének megnézni, szóval egyfajta idegenvezető is, és persze az ára is jóval borsosabb.

Másnap reggel anyagi megfontolásból beköltöztünk egy városi hotelbe, ahol motort béreltünk, hogy azzal fedezzük fel a szigetet. A vezetés eleinte okozott némi problémát, mivel itt rendszerint félautomata motorokat használnak. Ez azt jelenti, hogy váltani kell, de kuplung nincsen, ami leginkább megálláskor okozott problémát, de idővel rájöttünk a trükkjére (nem fullad le, tehát nem kell visszaváltani, csak végső esetben), úgyhogy onnantól simán szárnyaltunk előre.

Szelíd motoros

Egyéb közlekedők

A tankolás szintén nem eu szabvány szerint történik: először elkalauzoltak minket egy kis épülethez, ahonnan egy kedves leányzó kijött és megkérdezte, hogy mennyit kérünk. (Semmi jelzés, hogy benzinkútnál járunk - ezt minden helyi tudja.) A kívánt mennyiséget másfél literes flakonokban hozta ki ezután, amit egy nagy tölcsér segítségével a motorba töltött. Végül nagyjából a betöltött mennyiséget fizettük ki (vagyis kicsit többet, de minek itt garasoskodni).

Első motoros utunk a sziget közepén található nemzeti parkba vezetett. Egy kevésbé forgalmas részen Dóci átvette a sofőr szerepét és onnantól ő fuvarozott a NP bejáratáig.

A kapunál szépen megvettük a belépőt, majd vártuk a helyi vezetőnket, hogy elkísérjen minket a hegyre. Negyed óra után kiderült, hogy olyan itt nem jár a jegyhez, úgyhogy kettesben másztuk meg a trópusi erdőben található kilátót - szerencsére eltévedni nem lehetett. Az ösvény az erdőben helyenként ki volt kövezve, de ezt leszámítva igazi őserdőben érezhettük magunkat. A kilátó viszont erősen hasonlított minden más ázsiai építményhez: egyszer megépítették, aztán többet ember fia nem vette a fáradságot, hogy karban tartsa, így erős pusztulásnak indult. A felső részt már szinte teljesen megette a rozsda, és korlát sem volt már folytonos.

Visszatérve újra mocira pattantunk, és mivel már farkaséhesek voltunk, ezért kerestünk magunknak valami helyi étkezdét. Az út közelében akadtunk rá egy horgásztó mellett kialakított étteremre. A vendéglátós néni igen szuper kaját rittyentett, úgyhogy innen már teli hassal robogtunk tovább a szigeten található kórház barlangba.

A vietnámi - vagy ahogy ők nevezik, az amerikai - háború alatt működő objektumban egy helyi arc vezetett végig minket és minden egyes szobánál elmondta, hogy milyen funkciót töltött be. Azért volt vicces a dolog, mert a szobák nem voltak többek üres betonkockáknál, így sokat nem lehetett látni az egykori funkciókból. De vezetőnk szépen felsorolta, hogy első beteg szoba, második beteg szoba, orvosi szoba, étterem, ping-pong terem, mozi, stb. És amire a legbüszkébb volt: a barlangban aludt maga Ho Chi Minh vezér is, akit többször is fölemlegetett a 10 perces idegenvezetés során.

Este még toltunk egy megérdemelt kört a legújabb kedvencekből: mixed fruit pancake, mango shake, (utóbbi csak éretten jó) majd eldöntöttük, hogy egye fene, maradunk még egy napot és nem sietünk tovább...

Harmadnap - minden elvünkkel ellentétben - befizetünk egy vezetett túrára, abban a reményben, hogy elvisznek Halong bay kis szigeteihez és ott szintén kajakozhatunk egyet a sziklák közt. Reggel a hotel recepciósnál ki is pengettük a nem túl baráti összeget a kívánt túrára, még egyszer fixáltuk az útvonalat, és néhány telefon után röpítettek is minket a kikötőbe, mondván, hogy 10 percünk van a hajó indulásáig. Búcsúzóul még hozzátette, hogy nagy szerencsénk van, mert csak öten leszünk a fedélzeten. így utólag, több tapasztalattal már látjuk önnön naivitásunkat a dologgal kapcsolatban, de akkor hidegzuhanyként értek minket az események.

Először is 7.30-ra üres hassal átvittek minket a kikötőbe, mert sietnünk kellett. Az állítólagos azonnal induló hajónkra ezek után várnunk kellett vagy háromnegyed órát, de septiben ki is derült, hogy a három utastársunk előző nap lebizniszelte és kibérelte magának az egész hajót, amire föl akartak tenni minket. Erről persze az utazásszervezők nagyvonalúan megfeledkeztek, és miután a károsultak jogosan felemelték a hangjukat, hogy nem erről volt szó, mi kényszerűen áttelepültünk egy jóval kisebb és kényelmetlenebb hajóra. Még ez sem lett volna tragédia, de újabb háromnegyed óráig kopácsolt a "kapitány", hogy egyáltalán életet leheljen a csotrogányba. Ekkor már - feltételezhetően - három kézen át ment a pénzünk, rá is kérdeztünk, hogy ugye fogunk tudni kajakozni, de szerencsére bólintott a vezetőnk.

Hajónk

Hozzá kell tenni, hogy a vietnámiak kb. úgy beszélnek angolul, mintha egy tojás lenne a szájukban és háromszor kell visszakérdezni mindenre, mert vagy nem érted mit akarnak, vagy nem vagy biztos, hogy megértették (és tudomásul vették), te mit akarsz. Kissé morcosan, de beletörődtünk, hogy mára ez a jussunk (végül is nem rossz egy ilyen helyen kibérelt hajóval furikázni) és csiga tempóval elhagytuk végre a kikötőt. Egy óra utazás után gyorsan le is parkoltunk egy másik hajó mellett és mehettünk kajakozni. Nem egészen így képzeltük el a dolgot, mert egy szigettel beljebb kajakoztunk előzőleg, így rá is kérdeztünk, hogy Halong baybe mikor jutunk el. Ekkor már jött a válasz, hogy azok a szigetek túlságosan messze vannak, itt kajakozzunk és jöjjünk vissza délre ebédelni. Nem túl lelkesen, de megnéztük a Lan Ha öböl újabb néhány szigetét - persze sajnálni azért nem kell érte, de igen bosszantó tud lenni, ha az ember másra készül (és fizet) eredetileg.

Visszatérve az ebédünk igen kellemes volt, el is fogyasztottuk gyorsan a rákokat, halat, pörkölt mogyit, rizst, (hideg) omlettet és a tengeri dudvákat, amit elénk raktak. Közben a kiszolgáló néni kólát és helyi sört tukmált ránk, de ezeket pár korty után ott is hagytuk. 

Aztán vártunk. Hogy mire, arra csak akkor jöttünk rá, amikor előző három utastársunk fölszállt a szomszédos hajóra: ők még nem ettek. Ekkor már ugyan minden reménnyel felhagytunk, de megkérdeztük ifjú kapitányunkat, hogy mégis mikor juthatnánk el a Halong bay nevezett pontjára?! Természetesen megismételte az előzőleg hallottakat, vagyis az úticélunk túl messze van (nem több mint 10 km), és ahhoz fizessünk be 2 napos túrára, mert már késő volna oda elindulni (délután 1-kor)... Azonban fölkínálta a lehetőséget, hogy arrébb visz 1 km-rel, és ott kajakozhatunk, avagy elvisz minket a Monkey Islandre - ami útban van hazafelé (ezt nem tette hozzá). Ez utóbbit választottuk végül a fickó enyhe unszolására. Indulás előtt a hajónkat hozzákötötték a másikhoz (nesze nektek külön bérlemény), hogy így is spóroljanak kis üzemanyagot.

A Monkey Island amúgy gyönyörű, megint láttunk hülye majmokat és sok turistát. Vagy fordítva.

Kilátás a sziget egyik csúcsáról

És amíg a parton Tarzanosat játszottunk (mezítláb másztunk föl az egyik csúcsra), addig fuvarosunk gyorsan visszament a kikötőbe és fél óra alatt hozott még egy nagy adag zsíros turistát, hogy biztosan meglegyen az aznapi betevője. Azért még a poénhoz hozzátartozik, hogy kiszállás előtt kifizettették velünk az ingyenesnek hitt, kedvesen felszolgált sörünket is.

Hanoi buszutunk vége újabb meglepetéssel szolgált. Megérkezésünk előtt pár perccel egy ismeretlen figura pattant fel a buszra és a két turista párnak (az egyik mi voltunk) elkezdte már a buszon mondani a szokásos fejtágító szöveget: "Köszöntjük városunkban, van egy jó hotelem, és egy utazási irodám, amit ajánlok..." Majd ezek után a busz lerakott minket egy mindentől távol eső helyen - mit ad Isten, pont a csávó utazási irodája előtt. Itt még pluszban ránk akaszkodtak a taxit/vezetett túrát/motorbérlést és minden mást kínáló, erőszakosan nyomuló emberek, akiket nem volt könnyű lerázni. Pár sarokkal arrébb jöttünk rá - a menekülési hangulatot levetkőzve, hogy azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. Keringtünk pár percet, majd bementünk egy színvonalasabb hotelbe, ahol nagyon segítőkészen útba igazítottak minket és kerítettek nekünk egy taxit.

Vietnámra (és Kínára is) jellemző, hogy az emberek nem tudnak térképet olvasni. Általában az sem tudják megmutatni, hogy hol vagy az adott térképen, viszont általában szeretnének segíteni megtalálni az utat. Végül a legtöbb esetben azt a megoldást kapjuk, hogy fogjunk egy taxit, majd az oda visz, ahova szeretnénk. Ez esetben éltünk is vele.

A régi negyed utcái

Ventilátorszerelő szakszerviz

Délutáni szieszta

Sofőrünk a taxiban szintén nem volt a helyzet magaslatán, pár párcig nézegette a térképet, hogy hova is szeretnénk menni, majd megindult egy irányba. Háromnegyed óra dugóban eltöltött várakozás után kitett minket egy hostel előtt (480 HUF-ért), ami igaz nem ott volt, ahova mi kértük, hogy vigyen, de akkora már mindegy volt, csak találjunk valamit és ne a taxiban töltsük a délutánunkat. Egyébként az újonnan szerzett szálláshely teljesen rendben volt és a 6 dolláros ár tartalmazott egy eddig teljesen szokatlan, svédasztalos reggelit (igazi tejeskávéval!), ami minden eddigi problémát feledtetett velünk.

Kávézó olvasóknak: Vietnámban is csak ritkán ismerik azt, hogy "White coffee" vagy "coffee with milk". Vagyis magát a kifejezést haszálják, de szerintük a kávé tejjel azt jelenti, hogy rövid fekete sok, rettentő édes sűrített tejjel, ami számunkra teljesen ihatatlan. Ezt azóta megtanultuk és mindig előre megkérdezzük, hogy "real milk or whitener", amire szinte minden esetben értetlen tekintet a válasz, ezért inkább nem kávézunk. Ide tartozik még, hogy a limonádéjukat is nálunk inkább szirupnak árulnák, amiben annyi cukor van, amennyit a víz már fel sem tud venni.

Hanoi egy elképesztően nyüzsgő város, elképzelhetetlen mennyiségű motorossal, akik elfoglalják a parkoló járműveikkel a járdákat, viszont az úttestről ledudálják a gyalogost. Átkelni sokszor csak úgy lehet, hogy méterről méterre megáll az ember az út kellős közepén, százan kikerülik minden irányból, majd ha jön egy kis üresedés, lehet tovább araszolni a túloldalra.

Az első teljes napunkat arra szántuk, hogy megnézzük a város nevezetességeit. Azt tudtuk, hogy Ho Chi Minh vezér mauzóleumába csak korai keléssel juthatunk be, úgyhogy ezt másnapra halasztottuk (ezáltal végül őt sem láttuk), helyette inkább megnéztük a "Temple of Literature"-t, ami nevével ellentétben egy ezer éves egyetemet takar. 

A vezér mauzóleumának zárt kapui

Az egyetem bejárata

Az itt végzettek neveit (amiből három-négy évente kb. 5-10 fő volt) minden esetben kőtáblába vésték az utókornak. Ezután átballagtunk az egylábú pagodához, ami kiábrándító módon egy poshadt pocsolya közepén álló kicsi épület és nem nagyon értjük, mit keres az útikönyvekben.

Végzősök névsora

Egylábú pagoda

A nap fényét emelte viszont a városban található neogótikus katedrális, ami kellemes atmoszférájával megnyerte tetszésünket. Meg aztán nem sok francia emlék maradt az amerikai szőnyegbombázásokat követően.

A legtöbb új épület egyébként keskeny, betonból van (még a sátortető is), és iszonyat csiricsáré színekre festik az utcai homlokzatukat, az oldaluk meg marad szürke és ablaktalan. Ez nagyjából egész Vietnámra jellemző építkezési forma.

Tipikus, de nem annyira színes

Nem tipikus, imperialista

A katedrális mellett pihiztünk egyet, amit egy könyvárusnak álcázott koldus tett emlékezetessé. Angol nyelvű könyveket árult, többek között Lonely Planetet, amire azért rákérdeztünk mennyibe kerül. Talán 250000 dongról indultunk, pár perc múlva már 150000, majd távozásunkkor 120000 dongért (5 dollár) kínálta az eredetileg 25 dolláros könyvet. Kétség nem fért hozzá, hogy hamisítvány, de mivel úgy gondoltuk, hogy a későbbiekben jól jöhet némi nyomtatott információ, megvettük.

Idő közben rájöttünk, hogy még ennél is olcsóbban meg lehetett volna kapni. Egy-egy "terméket" nagyjából a megadott ár harmadáért éri meg megvenni, ekkor még/már mindkét fél jól jár. Még nem vagyunk túl profik az alkudozás terén, de egyre több trükköt tanulunk mi is, úgyhogy mire hazamegyünk, már nagyon menni fog a dolog. Persze otthon max. a kínai piacra járhatunk ki gyakorolni.

Napközben sikerült belefutnunk egy, már korábbról ismert, de még meg nem tapasztalt turista-átverési trükkbe is. A dolog úgy néz ki, hogy az utcán és odajön hozzád egy angolul jól beszélő fiatal, aki helyi egyetemistának/művésznek adja ki magát és meginvitál egy általa ismert teázóba avagy a kiállítására némi barátkozást követően. Miután elfogyasztottatok mindent, megkapod a hatalmas összegről szóló számlát, amit természetesen neked kell kifizetni, és ha ellenkeznél esetleg, akkor megfenyegetnek, hogy hívják a rendőröket. Mivel mi már Kínában megkaptuk a kellő felkészítést a hostelünkben, így hamar lepattintottuk a próbálkozó fiatalokat (az egyik amúgy bőven túl volt a 30-on). Viszont észt szobatársunk ismerte ugyan a trükköt, de sajnos mégis belesétált a csapdájukba, mert olyan meggyőzően adták a tanár és tanítvány szerepet.

Hanoiban is tettünk egy sétát az éjszakai piacon, de nem volt olyan izgi, mint a kínaiak, ezért rövidesen nyugovóra tértünk ablaktalan (de hálistennek légkondicionált) szobánkba.

Bazársor

Kókusz zselé kókuszban

Vajon mi?!

A csajok persze ebből is kimaradnak

Városi vasút

Egy kedves barátunk (thx Köbi!) ráérős perceiben összesítést készített az eddigiekről:

Nanning, az újabb kínai nagyváros, ahol mindössze egyetlen, kényszerűen beillesztett éjszakát töltöttünk, mert itt kellett átszállnunk a másnap Vietnámba induló buszra.

A délután érkező buszunkról lepattanva igyekeztünk gyors busz vagy vonatkapcsolatot keresni, hogy egyből mehessünk is tovább a városból, de ez egy lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Először a buszpályaudvaron érdeklődtünk, ahol már csak a következő napra tudtak volna jegyet adni, majd átmentünk a vasútállomásra, ahol közel 40 méteres sor állt mindegyik jegyet áruló ablak előtt, így a kivetítőn szereplő jelekből próbáltuk meg megtudni, hogy van-e esélyünk egy aznapi vonat elcsípésére. Nem volt.

Úgyhogy beültünk egy internetkávézóba, ahonnan tudtunk magunknak keresni egy megfelelő hostelt kb. 10 percnyi gyalogtávra. Ez volt talán az eddigi legjobb szállásunk, ahol viszont az eddigi legkevesebb időt töltöttük el. Miután beszereztük a másnapi buszjegyet, bevetettük magunkat a vásári forgatagba, avagy a helyi "Night market"-be.

Bár elvileg Guangxi tartomány a kutya-macska evés központja, ilyet szerencsére nem láttunk, volt viszont minden más helyette. Nem mindegyiket nézegettük örömmel.

Óriás gyümölcs

Saslik, virsli és az étel, ami visszanéz rád

Kis csiga, nagy csiga, rák

Kötözött, élő rák

Alul: rigó, galamb, varjú, stb.

Aligátor kiehető aggyal

Szerencsére az utolsó képen szereplő krokodil-féle már nem élt, viszont hallottunk olyan sztorit, hogy Vietnámban ki lehet próbálni élő majom agyvelejének megkóstolását. Ezt nem részleteznénk.

Másnap reggel felpattantunk a Vietnámba induló buszunkra. Mivel az indulás előtt már nem sikerült megfelelő élelmet beszerezni, így az első megállóban igyekeztük ezt pótolni. Kissé fura volt, hogy senki más nem vásárolt rajtunk kívül, de hát ez az ő dolguk. Aztán a második megállóban kiderült, hogy a buszúthoz ebéd is jár, amit valószínűleg kínaiul el is mondtak nekünk, csak nem voltunk képesek megérteni. Úgyhogy miután bevásároltuk romlott édességekből (ez persze csak utólag derült ki), kaptunk egy egészen finom menzakaját a határ előtt. Az ebéd végeztével a nyugati (potenciálisan naiv) turistákat megszállták a pénzváltó "jóakarók" és mivel nem voltunk tisztában a váltási árfolyamokkal, sikerült is átverniük kb. 1500 Ft-tal. Bár erősen gyanakodtunk, hogy nem ez lesz életünk legjobb üzlete, mégis belementünk a bizniszbe, mert kellett némi vietnámi pénz szükség esetére. Később eszméltünk rá, hogy kevesebb, mint féláron váltották át a yuanunkat dongra, amely arány meghaladta minden képzelőerőnket pofátlanságukat illetően, de mi voltunk az ostobák persze... Amúgy a dong egészen hasonlít a régi román lejre, a rengeteg nullájával, színvilágával és műanyag tapintásával egyaránt. Viszont nagy mázlink van, mert épp 100-zal kell osztani a dongot, hogy forintosodjon, valamint a dollár-forint árfolyam sem túl bonyolult a 200-as szorzóval. Csak a nullák mennyiségére kell erősen koncentrálni.

Sajnos azóta rengetegszer tapasztaltuk, hogy Vietnámban az embert lépten-nyomon megpróbálják átejteni: nem azt adják, amit kifizettél, "elszámolják" magukat a végszámlánál stb., ami egy elég idegesítő dolog mindamellett, hogy amúgy is többszörösét kérik el a turistáktól, mint amennyit a helyi embereknek kell fizetniük egy-egy dologért. De ez legyen a legnagyobb bajunk, egy éjszaka egy olcsó hotelban 1000-1200 Ft/fő körül mozog. És ebben mér néha benne van a reggeli is. A 90 %-ban amerikai, angol, francia és német turistát valószínűleg nem hatja meg az 1-2 dolláros többlet, amit rájuk/ránk akasztanak, talán ezért is lehet, hogy ipari mérteteket ölt a turisták lehúzása. Errefelé a fehéreknek mindent dollárban mérnek és természetesen mindenkiről azt hiszik, hogy az említett nemzetek egyikéből való. Általában, ha megkérdezik, honnan jöttünk, többször, hangosan meg kell ismételni, hogy "from Hungary" és akkor kapunk egy kedves mosolyt, amiből sejthető, hogy nem sok fogalma van mit is kezdhetne velünk, esetleg megkérdezik a beszélgetés folytatásaként, hogy németül, angolul vagy franciául beszélünk-e otthon.

Visszatérve az utazásunkra: A határon a kínai busszal nem lehet átlépni, úgyhogy letessékeltek minket és egy apró, nyitott mikrobusszal elvittek az ellenőrzési pontra. Ott először a kínaiak vizsgáltak át minket többször, majd a vietnámi oldalon csekkolták  oda-vissza az útleveleinket - ritkán látnak ilyet. Utána újabb kisbuszos túra a nagy buszig - ami persze szintén kínai -, majd irány Hanoi, Vietnám jelenlegi fővárosa.

Ismét a vonatot választottuk utazási eszköznek, hogy Chengdouból Guilinba eljussunk. A guilini vonatállomáson már várt ránk Julia húga, aki gyorsan elkalauzolt minket a következő szálláshelyünkre, majd rohant vissza tanulni, így sajnos nem sikerült újabb helyi kapcsolatot kiépítenünk.

Kilátás a vonatból

A hostelben viszont ismét egy magyar sráccal futottunk össze, aki igazából Dublinban él és stewardként dolgozik az egyik olcsórepjegyes társaságnál. Segítségével újabb két és fél kiló felesleges cucctól szabadultunk meg, így kezdünk akkora zsákokkal rendelkezni, amennyivel el kellett volna indulnunk.

Este bedobtunk egy közös vacsit, majd másnapi semmittevés mellett foglaltunk magunknak egy utat egy bambuszhajóra, egészen Yangshouig.

Reggel haptákban álltunk az utazási iroda előtt, ahol kiderült, hogy mi voltunk az összes, azaz 2 db jelentkező, így a beígért kisbusz helyett kénytelenek voltunk tömegközlekedéssel eljutni a kikötőbe. (Az ilyen apró meglepetéseken jobb, ha nem akad fönt az ember, különben nem érdemes Ázsiába jönni. No, azért néha nyelünk nagyokat...) Szerencsére az utazási irodás hölgy eljött velünk az út széli megállóba (ami természetesen sehol sincs jelezve, tehát idegenként elég nehéz lenne felszállni "csak úgy" a megfelelő járatra) felsegített buszra, majd megbeszélte a kalauz nénivel, hogy szóljon nekünk a megfelelő megállóban, hogy szálljunk le. A pénz beszedésével ellentétben ez utóbbi már nem ment gördülékenyen, mert a néni megfeledkezett rólunk, úgyhogy a megálló után pár száz méterrel gyanakodni kezdtünk, hogy esetleg nekünk is le kellett volna szállni (és tényleg), úgyhogy gyalogolhattunk vissza a másik buszhoz. Az újabb busznál - amire át kellett szállnunk - már várt ránk a tutajos emberünk, aki éppen az után érdeklődött telefonon, hogy hova is lett az a két ember, akit a városban még felraktak a buszra, mostanra meg eltűntek. Az események amúgy mindig valahogy úgy történnek velünk, hogy a felét sem értjük a szervezkedésnek és általában mindenhol van egy-egy külön figura, akik valószínűleg csak a tehetetlen külföldiek irányításával foglalkozik - kis időre velünk vannak, majd átadnak a váltásnak. Ez alapvetően kényelmes, mert eddig még mindig eljutottunk a célállomáshoz (bár sosem voltunk biztosan benne), de egy biztos, hogy panasszal sehol sem lehet élni, mert már fényévekre van az az ember, akinél befizetted a pénzt az utazásra...

A kikötőben persze tízesével "horgonyoztak" a bambusz hajók, amik ma már nem is bambuszból, hanem vasból (esetleg műanyagból) készülnek. A sajátunkra felszállva pedig már indultunk is lefelé a folyón a többi turista között.

Indulás a hegyek közé

Utólag örömmel tapasztaltuk, hogy jól választottunk, mert a másik típusú, dupla áras, közel száz fős (lunch included) hajók csak úgy száguldottak el mellettünk, tömve turistával és személyzettel. Mi viszont kényelmesre vettük a tempót és szinte csak csorogtunk lefelé az árral a Li-folyó vizén.

Nyugati turista 1/2

Nyugati turista 2/2

A sofőrünk szinte teljes mértékben csak a mi utasításainkat várta, hogy hol kössünk ki és mikor induljunk tovább, de úgy látszik nem voltak elég nagy igényeink, mert többször döntött saját maga egy-egy megálló mellett, ahol - valószínűleg a haverjai - kínálták a vizet, fotót, kaját és minden egyéb eladható dolgot. Az amúgy meglehetősen illúzióromboló, hogy az itt élők pontosan tudják mi kell a látogatóknak és abból üzleti fogást csinálnak. Láttunk kormorános nénit-bácsit, ökröt vezető földművest, tradícionális ruhába öltözött helyieket, akiknek már feltehetően nem sok közük van az eredeti foglalkozáshoz, amit képviselnek, de felkínálkoznak, hogy fotót készíthess róluk. Magyarul kamu az egész.

Fotózkodás a kormoránokkal

A hajóút kb. 3 óra hosszú volt egy ebédszünettel együtt, úgyhogy kora délután már a mindentől távol eső kikötőbe tartottunk.

A cigisdobozon szereplő képen szereplő cigisdoboz

Persze itt is ki volt találva az turisták lehúzása, mert csak tuk-tuk taxival tudtál elmenni a következő város következő buszállomására, ami ki tudja milyen messze van. Úgyhogy hamar be is vezényeltek minket egy ilyen járműbe és negyed magunkkal "átszáguldottunk" a közeli városkába, ahonnan nagy buszra szállva el tudtunk menni Yangshouba.

Yangshou (vagy Yangshuo, hol így, hol úgy) igazi kínai kisváros. Nem laknak benne több millióan és még talán busz sem közlekedik a városban, a távolsági járatokat leszámítva.

Viszont annál több a hotel és az utazási iroda. Ha jól gondoljuk, akkor talán Budapesten nincsen összesen annyi belőlük, mint Yangshouban, ahol teljes utcák vannak megtöltve egyforma hotelekkel, úgyhogy egy-egy kisebb utcában 15-20 szálloda biztosan található. A köztük lévő kevéske helyet pedig kitöltik a boltok és utazási irodák az egy kaptafára menő ajánlataikkal. 

Egy Kevin nevű, idővel egyre idegesítőbb srác által kínált hotelt választottuk - meggyőző angol tudása miatt. A legtöbbször nagyon kellett figyelni, hogy jó bejáraton menjünk be, mert a legtöbb szálláshelyen a bejárat, a lépcső elhelyezkedése és még a bútorok is ugyanolyanok voltak, így az ember a saját "szállodájának" az utcájában is simán képes rossz hotelbe bemenni. Kevinnek eltökélt szándéka volt minket boldoggá tenni (ezt mondta is), de nekünk inkább az volt a gyanúnk, hogy a "student price" ajánlataival inkább a zsebünkbe szeretett volna minél mélyebben benyúlni.

Az elkövetkező napot a városka és a közeli környékének megismerésére szántunk. Megmásztuk a város közepén álló puklit és...

A helyi pukli tetején

este még megpróbálkoztunk egy helyi specialitással, a Beer Fish-sel, ami az egyik legízletesebb kínai fogásunknak bizonyult:

Beer Fish

Béreltünk a következő napra két biciklit és vettünk Kevintől egy bomba jó, mindenhova érvényes belépőjegyet. Yangshoui harmadnapunkon tehát felpattantunk a biciklikre és bevettünk magunkat a közeli hegyekbe, majd eltekertünk a nem túl távol levő Hold-hegyhez, amely arról híres, hogy van rajta egy jó nagy lyuk (lásd: Pilis-hegység, Vaskapu). A hegy megmászását lustaság és a meleg miatt kihagytuk és inkább megpróbáltunk eljutni a hangzatos "Water Cave" barlangba. Ehhez a kerékpárokról le, kisbuszba be kellett pattannunk és egy 10 perces utazás után már a barlang bejáratánál találtuk magunkat, ahol a ruháinkat gyorsan fürdőzésre alkalmas öltözékre cseréltük.

A barlangba két túravezető, pontosabban egy túravezető és egy fotós társaságában tudtunk csak bemenni. Először csónakba szálltunk és pár percet a barlang belsejébe vezető folyón hajókáztunk, majd a partot elérve gyalog haladtunk tovább. A nem túl hosszú, bénán kivilágított barlang végén egy természetellenes betonmedence várt ránk megtöltve iszappal. Ebben a hideg dagonyában, ami állítólag jót tesz az egészségnek, és persze "very funny" nyakig jól meg is mártóztunk, és a fotós kérésére - nem túl lelkesen - pózoltunk.

Átballagtunk a közeli mésztufagátakhoz, ahol a sisakjaink segítségével lemostuk magunkról az iszapot, és immár "tisztán" belevetettük magunkat a melegvizes medencesorba. Mialatt áztattuk magunkat, két kísérünk a parton várt ránk türelmesen. Abban közel sem vagyunk biztosak, hogy a barlangnak is ugyan olyan jót tett a fürdőzés, mint nekünk, de sajnos itt nem sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel - egyelőre.

A rövid mártózás után visszavittek bennünket a bicajokhoz és újra belevetettük magunkat a már majdnem turistamentes puklik közé. Csak Kevin haverját kellett nagy sürgősséggel lepattintanunk, aki egyszer csak megjelent a semmiből és gyanúsan segítőkésznek mutatkozott, viszont azt baromi rámenősen tette.

A városba visszatérve este még kerítettünk két jegyet a következő napi buszra Nanningba, majd jól bealudtunk.

Megint jól le vagyunk maradva a beszámolókkal, mert jelen időben már Vietnámban utazgatunk (most éppen a Halong bay melletti Cát bá szigeten), de az eddigieket sem szeretnénk kihagyni...

Leshan után a tényleg közeli Emei Shan (Shan = hegy) megmászása mellett döntöttünk. És végre meg is kaptuk amiért ilyen távolra utaztunk, nagyjából olyan formában, amilyennek elképzeltük a leírások alapján. A 3100 méter magas hegy a buddhisták egyik legfontosabb zarándokhelye, és teljes elképedésünkre végig kiépített út és lépcsősor vezetett föl a hegycsúcsra. Elsőre elég nehéz elképzelni 3000 méter lépcsőt, de tényleg van ilyen. Valahogy az ember folyamatosan azt várja, hogy a következő kanyar után már biztosan nem nincsen több. De van!

Enélkül amúgy nem sokan másznák meg a szent hegyet, bár szerencsénkre a turisták többsége így is az egyszerűbb utat választja: busszal és libegővel viteti föl magát egy ideig, onnan pedig egy rövid sétával ki is pipálhatják amiért jöttek. De minket nem ilyen fából faragtak ugyebár.

Hordárok várják a lusta vagy elfáradt utazókat

Emei Shanon az idő nem volt a mi pártunkon: az első nap csak ködszitálást kaptunk a nyakunkba, második nap szinte folyamatosan esett kisebb-nagyobb intenzitással és csak a harmadik nap, a csúcson láthattuk meg másodpercekre a kék eget. Ez az időjárás amúgy egyáltalán nem ritka errefelé, az egész hegycsoport szinte állandóan ködbe borul. Talán azért, hogy fokozza a misztikus hatást. Vagy inkább azért lett szent hegy, mert a köd titokzatossá teszi. Vagy talán tényleg szent.

Folyamatos köd

Azért mi is csaltunk egy picit, mert nem teljesen lentről, hanem a késői indulás miatt kicsit magasabbról indultunk, és buszoztunk egy keveset. Fölös cuccainkat bölcsen Juliánál hagytuk, mert úgyis Chengdouból lehet tovább utazni dél felé. Az út megtervezését nehezítette, hogy normális, méretarányos térképet nem lehetett kapni sehol, viszont volt helyette dekoratív, de teljesen pontatlan térképszerű rajz. A második napra tervezett 30 km-t és 1200 m szintet (amiben nem voltunk biztosak, hogy meg tudjuk tenni) fél nap alatt letudtuk, így végül nagyjából 45 km-t és 1800 m szintet tettünk meg egy nap alatt a térkép szerint, amiből legfeljebb a szintkülönbség tartalmazhat némi igazságot. A távolságok meghatározásánál a "fele sem igaz módszerre" támaszkodtunk, de igazából egyáltalán nem volt érdekes hol járunk, mert időnk volt mint a tenger és minden hosszabb lépcsősor után egy-egy helyi kis kifőzdébe (vagy árusokba) ütközik a megfáradt látogató.

Bazársor az első métereken

Itt is előszeretettel kínálgatták a szokott módon a portékájukat: "hellowater, hellocola, hellocomein" - mindezt persze csinglishül (Juliától tanultuk a találó kifejezést a kínaiak angol kiejtésére). Van aki csak helózik, mindenféle egyéb szándék nélkül és vigyorogva várja, hogy válaszoljunk neki. De itt ez szerencsére nem volt annyira divat, bár menet közben néhány kínai srác megállított és mutatta, hogy "fotó", majd kiderült, hogy nem magukról akartak csináltatni képet, hanem rólunk... Kicsit hálivudi sztároknak éreztük magunkat. :-)

Mesebeli tájakon

Emei Shan az elképesztő diverzitású növény és állatvilágáról is híres, aminek felemás módon örültünk. Pl. az ízeltlábúaktól nem voltunk túlzottan lelkesek, viszont majmokat nagyon szerettünk volna látni.

Az ízeltlábú részleg

A majmok ugyebár távoli rokonaink, ezért nem kell a szomszédba menniük egy kis ravaszságért, és köztudottan a bamba turisták hátizsákjára utaznak, mert tudják, hogy abban van a fincsi kaja. Ezért bambusz botokat lehet kapni mindenhol a majmos atrocitások (harapást is beleértve) megelőzésére.

Botárus néni

És aki miatt a bot kell

Egy órás gyaloglás után rögtön rá is akadtunk az első turista- és majomcsalogató helyre, ahol testközelből méregethettük egymást szőrös barátainkkal. (A szitut egyes szám első személyben könnyebb elmesélni.) Örömömben és egy közös majmos fotó kedvéért rutinosan Zsombornak adtam a botomat és bátran beálltam az első majom mellé a fotózáshoz. De amint kissé elfordultam, abban a pillanatban a hülye majom már a nyakamban himbálózott, akit szerencsére egy hatalmas sikollyal és egy jól irányzott vállvetéssel ledobtam magamról. (Zsombor szerint inkább a majom ugrott le rólam és együtt sikítottunk...) Ezt követően óvatosabbak lettünk. Fölfelé haladva a majmok és emberek aránya megváltozott az ő javukra, ezért koránt sem volt olyan vidám a helyzet, amikor furmányosan közeledtek felénk és/vagy morogtak ránk. A botot fogtuk is erősen és érdekes módon egyre többen verődtünk össze egy csapatba. Elsőként egy holland fiú párossal ismerkedtünk meg (későbbiekben kiderült, hogy nem alkalmi a kapcsolatunk), majd két kínai leányzó és végül két tibeti pasi csapódott hozzánk.

Az első éjjelt egy kolostorban töltöttük, másodjára pedig egy fűthető takarókkal felszerelt tuti kis magánszállást szereztünk egy hegyi családnál.

Első szálláshelyünk: egy kolostor

Szerzetesi körülmények

A magánszállás speciális technikai megoldásai (lásd: füstelvezetés)

Harmadnap hajnalban szerettünk volna csúcsot mászni, hogy a napfelkeltét lássuk, de a köd miatt kihagytuk és kicsit később, a reggeli órákban értük el a csúcsot. A jelenetet mintha előre megtervezték volna az égiek: az utolsó lépcsősoron fölfelé haladva láthattuk meg a hegytetőn ülő Buddha homályos körvonalait, majd a közelébe érve hirtelen feloszlott a köd és teljes nagyságában megpillantottuk a napsütésben csillogó, hatalmas arany szobrot. Majd pár másodperc múlva újra felhőbe burkolózott, mintha csak kis adagokban engedné befogadni saját látványát. A háttérből sejtelmes zene szólt, ami még tovább fokozta a spirituális élményt.

Megérkezés a csúcshoz

A köd miatt ugyan a kilátásból nem észleltünk semmit, de az talán túlzás is lett volna egy ilyen reggelre. Miután feltöltődtünk élményekkel, elindultunk vissza a ködszitálásba majd fél óra lépcsőzés után elégedetten felültünk az első lefelé tartó buszra és visszatérve Chengdouba, Juliánál töltöttünk még egy éjszakát.

Valahol ott hagytuk abba, hogy elutaztunk egy kisebb városba, Leshanba. A kisebb alatt azt kell érteni, hogy a busz kb. 35 perc alatt át tudott száguldani rajta. Első utunk a címben szereplő, méltán híres szoborhoz és az azt körülvevő parkba vezetett. Szokás szerint nem volt egyszerű megtalálni a célállomást a fennálló nyelvi problémák miatt, de végül sikerült jó helyen leszállni a buszról.

A Nagy Buddha (ami igazából egy Maitreya-szobor, lásd: később) a maga 71 méteres magasságával a világ legnagyobb kőből faragott Buddha szobra. Az ember először a szobor fejét látja meg, a szárazföldről, majd ahogy egyre közelebb ér, úgy lát le az alatta lévő teljes testére. A fejétől egyébként egy apró lépcső kacskaringózik a szobor lábához, ahonnan jó látható a teljes szobor.

Fej és a kontyok

Lejárat a szobor lábához

Pár infó, amivel teljesebb lehet a megvilágosodás:

Buddha eredetileg a Sziddhártha Gautama nevet viselte, és a „buddha” szó valójában szanszkrit nyelven van, ami megvilágosodottat jelent. Az ősi tanok szerint minden ötezredik évben megjelenik egy Buddha, és a következő világkorszak buddhája Maitreya Maitreya lesz, kb. Kr. u. 4500 körül. Maitreya jellegzetes ábrázolása általában, egy ülő testhelyzetű nagyon kövér szerzetes széles mosollyal az arcán, és a csupasz mell és pocak a látogató felé néz.

A Buddha három folyó találkozásánál található, melyet 1996 decemberében vettek fel az UNESCO világörökség listájára. A Tang-dinasztia idejében, 713-ban kezdték meg a szobor építését, és csak 803-ban fejeztek be. Az olykor viharos folyók számos hajóbalesetet eredményeztek és az egyszerű ember a víz szellemének tulajdonította ezeket a katasztrófákat. Hai Tong nevű szerzetes úgy döntött, hogy egy hatalmas Buddha-szobrot faragtat a folyók mellé, hogy az ellenőrzése alatt tartsa a víz szellemét.

Hai Tong szobra és szerzetesi lakása

20 éves koldulás után elegendő pénz gyűlt össze a terv megvalósításához. Állítólag a szerzetest egy helyi tisztségviselő megfenyegette, hogy vagy megosztja vele a szobor faragására kapott pénzt, vagy megvakítja. Hogy a szerzetes bizonyítsa tisztaságát, saját szemeit szúrta ki az eset után. Egyébként még csak a szobor fele készült el, mikor a szerzetes meghalt, így azután két tanítványa folytatta a faragást. 90 év kemény munka után készült el a szobor teljesen.

A szobor önmagában is egy építészeti remekmű az elképesztő méreteivel, de emellett a vízelvezetését is trükkösen oldották meg a testében létrehozott rejtett csatornák segítségével, hogy a szobor belseje száraz maradjon.

Közelebbről megvizsgálva azon tanakodtunk hány ember mennyi ideje telhetett el azzal, hogy a hajában a csavarokat (1021 db konty) kifaragja. Érdekes állás lehetett...

Záróra után, sötétedéskor hagytuk el a területet és egyből bepróbálkoztunk a szemben lévő szállodába, hátha kapunk valami olcsó szállást, de ahogy beléptünk a főbejáraton a recepciós hölgy előkereste a megtelt tábláját és kirakta gyorsan a pultra. Valószínűleg nem voltunk elég jól öltözöttek, vagy nem tartoztunk az általuk elfogadott vendégkörbe. Úgyhogy ismét buszra szálltunk és visszavitettük magunkat a város központjába, ahol hamar kaptunk is egy kétágyas szobát a tér közepén álló szállodába - mondhatni potom pénzért.

Este még megpróbálkoztunk valami helyi vacsorához hozzájutni egy tipikus helyi kifőzdében, de a pincér leányzó első pillanatban el sem hitte, hogy az ő "éttermükbe" bejön egy külföldi. Aztán a kezdeti meglepetésből viszonylag gyorsan felocsúdtak és a szakács felmutatott egy adag tésztát, amire mi rábólintottunk és onnantól kezdve érdeklődve vártuk, mi fog elénk kerülni az asztalra. A kaja finom volt, de ennél sokkal jobb, hogy aznap volt a kínaiak nemzeti ünnepének utolsó napja...

Újabb sokkoló nagyvárosba érkeztünk és kicsit már kezdett tele lenni a hócipőnk a rengeteg emberrel, zajjal, bűzzel és a kiabálós kínaiakkal. A vonatút egyetlen pozitív tulajdonsága az volt, hogy a hostelből már korábban megismert angol párral kerültünk egy "kabinba", így volt kivel társalogni a 16 órás zötykölődés alatt.

Norma, Oli, Dóci

És még olyan igazán természetközeli helyre nem sikerült eljutnunk, amiért eredetileg Kínába jöttünk. (Persze nem ezért jöttünk Kínába, hanem mert ide hozott a transzszibériai expressz. :-) És ettől a nemzeti ünneptől szerettünk volna már nagyon megszabadulni, mert minden drágább, tömegnyomor van és nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen bárhova is eljutni. Chengdou azért más egy kicsit, mert itt próbáltuk ki első alkalommal a ”couchsurfing” nevű társasjátékot. Aki még nem hallott róla: van egy internetes oldal (www.couchsurfing.org), ahol be lehet regisztrálni azoknak az embereknek, akik fel tudnak ajánlani egy vagy több szabad fekvőhelyet, és/vagy szívesen elkalauzolják a városukba tévedt idegent. Lehet regisztrálni azoknak is, akik szállást keresnek (lásd: mi), de persze ez a két csoport elég nagy átfedésben van. Mert mikor az ember utazik, akkor szállást keres, amikor pedig otthon van, akkor szállás kínál. Az egész teljesen mentes az anyagiaktól és a legjobb benne, hogy a helyi ember sokkal jobban ismeri mit és hol kell csinálni, mint egy szokványos útikönyv.

Szóval Chengdouban volt az első couch-unk, egy Julia nevű nagyon kedves lánynál. (Kínában divat, hogy mindenki keres magának egy, a saját nevéhez nagyon hasonlító amerikai nevet és azt használja. Tehát Julia természetesen nem Julia, de nekünk is és neki is így a legegyszerűbb.)

Juliának egyébként van egy albérlője is, továbbá együtt érkeztünk egy másik, Hongkong melletti városban tanuló, couch-oló kínai lánnyal, Jennyvel. Tehát a viszonylag kis lakásban öten voltunk, de mivel mindenki nagyon szimpatikus és kedves volt, jól elfértünk – csak a kanapék voltak európai mércével kicsit rövidek, úgyhogy még mi is lelógtunk róla. A lakás egyébként a külső kerületek egyikében, a 13. emeleten van. (Lásd 1. kép)

Julia, Jenny, Zsombor

Az első este négyesben elmentünk vacsorázni egy olyan helyre, ahova magunktól be nem tettük volna a lábunkat, mert olyan tipikusan gyanúsan néz ki kívülről: kicsit koszos minden, az asztalok ragadnak, a konyhában fekete minden az odaégett zsírtól. De Juliánk azt mondta, hogy ő sokszor jár ide és szereti, úgyhogy hittünk neki és nem jártunk rosszul. Az étkezés a következőképpen zajlott: mindenki vett magának egy tálcát és odament egy hűtőszekrénysorhoz, majd elkezdett válogatni a benne található, pálcikára tűzött dolgokból. Ha az ember jól kiválogatta magát, az egészet odaadta a szakácsnak, aki elvitte hátulra, egy általunk nem látható helyre (talán jobb is így) és pár perc elteltével kifőzve hozta vissza a pálcikán lévő dolgokat, beletette az asztal közepén lévő "fűszeres-leveses" kondérba, majd újabb válogatás után elfogyasztottunk mindent. Közben még kaptunk egy tálkában valami fűszeres, fokhagymás, olajat, amibe evés előtt mártogattuk az ételt, hogy ne legyen túlságosan megterhelő a sok fűszer a gyomrunknak. A lecsupaszított pálcikákat pedig egy vödörbe dobáltuk az asztal mellé (általában a földre szórják a fölösleget, bármi is legyen az). A vacsora végeztével összeszámolták, hogy hány pálcikáról ettük le a rajta levő dolgokat és ez alapján mondtak egy fizetendő összeget. Ez egyébként egy nagyon elterjedt módja a vacsorázásnak errefelé és ezt követően többször éltünk is vele. A kaja után visszamentünk a 13. emeletre és teli hassal jól bealudtunk.

Az esti séta helyszíne

Másnap Jennyvel (az újonnan kinevezett idegenvezetőnkkel) elmentünk a helyi panda kutató központba. Láttunk is vörös pandát (ami lehet, hogy nem is panda), óriás pandát (ami biztos, hogy panda) és kis pandát (ami óriási lesz). Sajnos a kis pandákat csak pár másodpercig láthattuk, mert a tömeg tolt hátulról, a szigorú felügyelő pedig szigorúan felügyelt elölről, nehogy fotózzunk. Aztán a parkban láttunk még egy pár fekete hattyút, ami számunkra újdonság volt, és iszonyú mennyiségű aranyhalat, amiből jó pár fogást ki lehetett volna hozni, mert annyian voltak, hogy alig fértek el egymástól.

Délután hármasban visszamentünk a városba és Jenny elkalauzolt néhány, amolyan tipikus chengdoui, vagyis inkább kínai, igen kellemes atmoszférával rendelkező sétálóutcába.

Hazafelé beugrottunk egy kínai masszázsra (Dóci legnagyobb örömére), majd az utcán bbq-ztunk a házunktól pár sarokra (persze ezt is helyi néni és bácsi sütötte meg, de mi válogattuk össze) és megállapítottunk, hogy kínaiakkal legjobb Kínában lenni, mert sokkal jobban lehet érezni a helyi szokásokat. Na meg a szecsuáni őrült fűszereket. Ami igazán csíp az kétszer csíp – nem véletlenül tartja a mondás...

A másnapunk kissé másnaposan telt, mert egész nap szinte ki sem mozdultunk a szobából. Filmet néztünk, beszélgettünk, reggelire Julia készített valami bundás kenyér féle helyi kaját, ebédre pedig a volt pasija számlájára rendelt nekünk a KFC-ből harapnivalót. Este Jenny – elutazásának „örömére” – megvendégelt minket egy halas hot-pot-ra, ami talán az eddigiek közül a legjobb volt, mert annyira nem volt fűszeres.

Másnap reggel mi is buszra szálltunk és elutaztunk Leshanba, a 100 km-re lévő, helyi viszonylatban kicsinek minősülő városkába.

A hét napos nemzeti ünnep közepette nem egyszerű vonatjegyet szerezni Kínában. Nem is sikerült. De mivel nem akartunk újabb napokat Pekingben eltölteni, így kénytelenek voltunk megvenni a legolcsóbb repülőjegyet Xianba, ami közbeiktatott megállóval (leszállással) teljesítette a távot. Kicsit aggódtunk, mert a repjegyes csaj azt mondta, hogy nem is hallott még erről a légitársaságról és hogy valami kis gépre kaptuk a jegyet. Szerencsére a reptéren kiderült, hogy annyira nem is kicsi a gép, sőt még kétszeri kaját is kaptunk ami a jegyárban benne volt.

Érdekes, hogy – európai szemmel – sehogyan sem sikerül eltalálniuk a megfelelő evőeszközt a megfelelő ételhez: alap a pálcika, de a levest villával eszik, a müzlihez szívószálat adnak, a lekvárhoz pedig kiskanalat.

Pozitív élmény, hogy kutyákat és cicákat nem nagyon esznek errefelé, ellenben szeretik őket. Viszont kutyából csak a macska méretű a menő.

A kicsinek számító, 5 milliós Xianban a hostelek nagyon jók, úgy mint korábban Pekingben. Általában minden este rendeznek valami partit a lakóknak, így sikerült kifognunk két „free hot pot party”-t és egy „free dumpling party”-t.

Ez utóbbit leginkább egy mártogatós ravioli partyhoz lehetne hasonlítani. Megmutatták, hogy hogyan lehet ezt a kínai lapos gombócot elkészíteni és mindenki meg is csinálta a saját kis gombócait. Aztán elvitték az egészet egy nagy lábosban és kifőzve hozták vissza – persze akkor már minden össze volt keveredve, de ettől függetlenül mind elfogyott.

Xian leginkább arról nevezetes, hogy a közelében található a híres kínai cseréphadsereg. Elhatároztuk, hogy most nem fognak rajtunk nagyot kaszálni, és magunk jutunk el az ásatásig. A hostelben persze megpróbáltak lebeszélni, mert a nemzeti ünnep alatt még a szervezett buszokkal sem egyszerű a közlekedés, de nem hagytuk magunkat. Szerencsére hamar megtaláltuk a helyi járatot, ahol kb. 50 méteres embersor várakozott. A helyi busztársaság fel volt készülve a nagy menetre, így 5 percenként indultak a buszok, tehát egy negyed óránál nem is kellett többet a buszra várnunk és már vittek is minket (7 yuanért – kb. 210 HUF) a kiállításra. Ahol persze a belépő megint húzós összeg volt.

(Kínában a közlekedés olcsó: 30 HUF a buszjegy, 60 HUF a metró, 6200 HUF egy 24 órás vonatjegy. Viszont a belépőknél az általunk kigondolt ár többszörösét kell fizetni: a legolcsóbb belépő egy ezres, a legdrágább pedig 5000 HUF körül mozog. Továbbá sokszor csinálják, hogy egy helyre több belépőt kell fizetni: ha bemész Pekingben az állatkertbe, akkor veszel egy baromi drága „pandás” belépőt, aztán ha eljutsz pl. a pingvinekig, akkor ott egy másik belépőt kell venni, majd egy újabb belépő kell az akváriumhoz, és így tovább.)

A cseréphadsereg tényleg nem leírható, és a fényképek sem adják vissza azt a döbbenetet, amit az ember az első csarnokba történő belépéskor tapasztal. És még nincs is kiásva az összes katona.

Az útvonal három nagy fedett feltáráson visz végig, amelyek katonai rangjuk szerint kerültek az egyes vermekbe (gyalogság/gyalogság+lovasok/főparancsnokság), akik mind a császár sírját hivatottak őrizni. Valószínűleg nem élt makulátlan életet, ha többezres seregre volt szüksége a túlvilágban, de ennek ma sokan örülünk.

Meg lehet nézni egy külön kiállítást, ami egy erre a célra épített épületben található. Itt vannak a különösen drága vagy egyedi darabok (bronz szekér, egy-egy még színes katona, stb.). Természetesen a tömeg most sem volt kicsi, de már kezdtünk hozzászokni.

A másnapunk költözéssel telt, mivel a hostel, ahol laktunk aznap éjszakára teljesen tele volt, így a város másik részén található testvér-hostelbe kellett átmennünk. Ez egy nagyon hangulatos szállás volt, kellemes belső terekkel.

Mivel délután már nem sok időnk maradt, így a közeli Small Goose Pagodát néztük csak meg és az azt körülvevő parkban tespedtünk egy keveset.

Az esténket pedig a xiani muszlim negyednek és kajaárusainak szenteltük.

Először nagyon óvatosak voltunk, hiszen minden könyv arról ír, hogy ezeket a helyeket kell igazán kerülni (ahol az ember nem tudja, hogy miből, hogyan és mit csinálnak). Aztán az első pár kóstoló után kezdtünk belejönni és az este végére szinte minden kaphatóból ettünk egyszer. A jobbakból kétszer. Mivel nem volt velünk tolmács, így sem az ízét sem a tartalmát nem tudtuk a váráslás előtt kideríteni, úgyhogy volt amit a második falat után a kukába dobtunk és volt amiből vettünk még. Nem sorrendben, de a következőket ettük (a nevét egyiknek sem tudjuk): gyümölcsökkel töltött, tésztába csomagolt, sült édességet; sült fürj(?)tojást pálcikán; húsgolyót pálcikán; krumplinak kinéző, de valójában zselészerű borzalmas izét tálban; szeletelt sült húst pálcikán; édes, leveles tésztát szezámmaggal; rizs alapú, lekvárral és cukorral megszórt, pálcikára tűzött édességet; gombának kinéző, de valójában tofu alapú, spirálra vágott, agyonfűszerezett, pálcikára tűzött valamit, stb.

Másnap visszamentünk, hogy folytassuk a muszlim negyedbeli gasztronómiai felfedezőutunkat, ha már az első napot túléltük. Ezen a napon inkább az édességekre koncentráltunk, úgyhogy ettünk egy nagyon jól kinéző, de valójában nagyon rossz ízű sütit; cukros tésztát apróra tört magvakkal töltve és pár pálcikára tűzött, sült, felismerhető dolgot (padlizsán, gomba, stb.)

Az angolok, akikkel a hostelben ismerkedtünk meg, meg is jegyezték, hogy itt Kínában minden jobban néz ki, mint amilyen ízű. A gyomrunk megtöltése mellett jutott idő a mecset meglátogatására is még a vonatindulás előtt – ahova egyébként véletlenül keveredtünk, mivel a térképünket valahol a forgatagban elhagytuk. A mecset inkább tűnt kínainak, mint muzulmánnak. Ha az ember nem tudja, hogy egy mecsetben jár és nem látja az utolsó nagy, imádkozásra szolgáló, szőnyeges termet, akkor azt is hiheti, hogy egy buddhista kolostorban van. De a kellemes csend nagyon jól esett a bazári forgatag kellős közepén.

Este a vonatállomáson összefutottunk a már említett, nagyon szimpatikus angol párral, akikkel szerencsére egy „fakkba” kerültünk a következő 16 órás vonatúton. Az állomásokon vonatonként külön elkerített részen várakoznak az utasok és csak 5 perccel az indulás előtt lehet a vágányokhoz bemenni. Addig meg lehet ücsörögni és nézni a kivetítőkön az operába ágyazott, Jackie Channal felturbózott Kína-propagandát.

A vonat egyébként egy fokkal igénytelenebb volt az eddigieknél. Az ágyneműt nem cserélték utasonként, úgyhogy hálózsákban aludtunk, ezáltal igen nagy sikert arattunk kínai utastársainknál. Másnap reggel megvizsgálták minden érdekes dolgunkat (cipő, hálózsák, stb.), úgyhogy nagyobb közönséget is bevonzottunk, akik kellemesen megmosolyogták a fura külföldi szokásainkat. Például a szandálunkat mindig mereven bámulják, pedig le mernénk fogadni, hogy a hálózsákunkkal egyetemben ez is "made in China". Végül, biztos ami biztos, csináltak rólunk fotót is.

Megérkezésünk másnapján gyorsan kipipáltuk a leghíresebb látnivalókat, nevezetesen a Tienanmen teret és a Tiltott Várost. Elég ködös idő volt, fényképezésre nem túl alkalmas és ezt tetézte a fotózkodó kínaiak hada, akik minden pillanatban belemásztak a festői látványba. A Tiltott Város feltehetően épp az ellenkezőjét mutatta, mint anno, teljes elszigeteltségében, de mégis döbbenetes élmény látni. Csak miért kell mindenhol köpködniük...?!

Harmadnap a Láma-templomban egy buddhista szertartásba is bepillantottunk, de megint kissé illúzióromboló volt az elkerített turisták hada, akik sutyiban próbálták rögzíteni az eseményt (a templomokban tilos a fényképezés). Ilyenkor persze minden turista azt kívánja, bárcsak ő lenne az egyetlen - mi sem vagyunk különbek. Reméltük, hogy már nem tart sokáig a kínaiak nemzeti ünnepe, de csalódnunk kellett. 1 hét munkaszünet október 7-ig 1 milliárd kínainak! Itt kezdtük megérteni, mit is jelent az igazi tömeg. Leírhatatlan! A neves látnivalók körül furakodik mindenki és szeretne magáról egy fotót - általában mindegy is hol készül a kép, lényeg, hogy valami divatos pózt vegyenek föl és/vagy "victory" jelet mutassanak. De amikor egy teljes csoport sorakozik föl, az már több mint unalmas. A csoportvezetők egymástól pár méterre üvöltik hangszóróba a tudnivalót - természetesen kínaiul. Még akkor is, ha 2 fő alkot 1 csoportot.

Mindezektől függetlenül rendületlenül törtünk mi is előre az Ég temploma felé, ami szintén nagyon híres, nagyon sokan voltak és 1420-ban épült.

Kicsit kiszabadultunk negyednap a pekingi forgatagból és befizettünk egy szervezett túrára a Nagy Fal egy kevésbé látogatott részére. A hostelban megismerkedtünk négy magyarral, úgyhogy kicsit otthonosabban éreztük magunkat a társaságukban. Az egyiküknek le is passzoltunk 1 zacskónyi fölösleges cuccot, hogy majd karácsonykor megyünk érte. Végre szuper időnk volt, így a falat teljes pompájában láthattuk.

Következő nap a császári Nyári Palotánál és a hozzá tartozó kertben tettünk egy jó nagy sétát, majd áthajóztunk a tó túlpartjára, mert mint minden, ez is hatalmas.

Kicsit már kezdünk besokallni a Ming/Tang/Qing/stb.-kori szemet gyönyörködtető, de a mi szemünknek mégis egyforma pavilonoktól, ezért megnéztük az állatkertet. Hát, ezért nem érdemes idáig elutazni - sok állat szívfacsaró körülmények között él, ezért nem volt teljes az örömünk, de azért a pandák és a majmok nagyon cukik voltak.

Végre beleszimatoltunk a harmadik világba és saját bőrünkön tapasztalhattuk annak számos előnyét és hátrányát. Az emberek sokkal nyitottabbak, mint ezidáig, viszont gátlástalanul bámulnak minket mindenhol, pedig még csak Pekingben járunk és relatív sok a külföldi. Sajnos a lehető legrosszabbkor érkeztünk meg Kínába, mert október elején van a nemzeti ünnepük (a népköztársaság fennállásának x. évfordulója) és ilyenkor mindenki utazik, a nagyvárosokból hazamennek a dolgozók vidékre, és állítólag a boltok nagy része is bezár. Bár erre felkészültünk elviekben, de úgy tűnik nem lehet eléggé... (Részletek később.)

A kommunista rendszerből csak annyi érződik, hogy minden sarkon rendőr vagy katona áll, és állítólag rengeteg civil ruhás rendőr is van, ami talán nem is tesz rosszat a közbiztonságnak. A piacgazdaság mindezek ellenére a lehető legerősebben jelen van.

A kommunista és a turista

Amit ugyan anno központilag betiltottak a SARS-járvány miatt, de látszólag semmi hatása, az a köpködés. Nem telik el olyan perc és nincs olyan hely, ahol egy jó mélyről jövő hörgés és az azt követő (bocs) csula el ne hagyná valaki száját. Ez elég aggasztó tud lenni, ha mögöttünk történik. És ha már itt tartunk, akkor a szürcsölés is elég általános, úgyhogy e téren is edződnünk kell.

Peking nem olyan olcsó, mint szerettük volna, de szerencsére jobb árak vannak, mint otthon. Mindenki mindent el akar adni nekünk. Az alkudozás kötelező minden szituációban. Mivel itt még inkább szembetűnő, merről jöttünk, ezért alapból többszörösét mondják az árnak, mint amennyit a helyiektől kérnének. Vicces, hogy még a nagy számítástechnikai áruházban, a laptop vásárlásakor is alkudoztunk - bár nagyon nem kellett megerőltetni magunkat, mert már az első pillanatban alacsonyabb árról indultunk, mint ami ki volt írva. Nyilván így is ők járnak jól, de legalább a vásárlók is elégedetten távoznak. Az áruházban, ahol látták rajtunk a vásárlási szándékot, egyszerre legalább tízen rontottak ránk a jobbnál jobb ajánlatokkal és addig jöttek utánunk, amíg tökéletesen esélytelennek nem érezték a helyzetet. Néha elhívtak egy sarokba, hellyel kínáltak és elénk tették a (szinte) tökéletes hamisítványokat. Merthogy álmunkban sem mernénk feltételezni, hogy minden második kínai pl. Nike cipőben és Kappa fölsőben jár.

A tömegközlekedés baromi olcsó, 1 yuan a busz, 2 yuan a metró (1 rmb=32 Ft). Személyes légtérre nincs szüksége (rajtunk kívül) senkinek, a metró hightech és őrült tömegnyomor egyszerre. Minden bejáratnál teljes átvilágító berendezésen kell átküldeni a táskákat, ellenben az embereket nem vizsgálják át, úgyhogy nem tűnik túl logikusnak a hercehurca. A kiszállás és beszállás egyszerre zajlik az ajtóknál, senki nem ad utat a másiknak, úgyhogy ha harc, hát legyen harc, nyomul mindenki eszetlenül. Ez sokszor azért az idegeinkre ment, mert még olyan helyen is megy a tolakodás, ahol amúgy teljesen fölösleges (pl. bőven kiszállás előtt már furakodnak kifelé, amikor még csukva van az ajtó - se bocsi, hogy letapostalak, se kérdés, hogy leszáll-e az előtte álló, stb.). Mivel kevés a gyerek, ezért a kismamák élveznek egyedül némi előnyt. A busz vicces (főleg az ára), itt felszálláskor kell fizetni az "ajtónálló" személynek és ő kiabálja be, hogy melyik megálló következik. Dugó, dugó, dugó és folyamatos dudálás, fékezés, dudálás tarkítja az "unalmas" hétköznapokat.

Első nap délutánján biciklit béreltünk, mert nagyon szimpi módon egy-egy teljes elválasztott autósávnyi hely van a bringás, riksás, motoros és egyéb közlekedési eszközöknek (helyenként ez átmegy másfél sávnyi szélességbe). Íme a kereszteződések világáról egy jellemző videó:

Erről az "aki mer az nyer", vagy "ki tér ki előbb" játszma jutott eszünkbe. Minden sarkon van egy mutogató ember, aki a lámpáktól függetlenül (?!) vezényel és az emberek egy része őt követi. Természetesen nem értjük a rendszert, bár valószínűleg nem ez az első és utolsó ilyen eset. Egészen elképesztő, hogy nem láttunk kilapított embert és hogy mi is túléltünk számos átkelést. Valószínűleg a titok nyitja, hogy sokkal jobban figyelnek a - potenciálisan bármilyen irányból érkező - közlekedőkre és ha 2 centire is, de megállnak (sőt még anyázás sincs, mert mindenki így közlekedik). A szabályosan, zebrán, zöldön haladó gyalogosokat az autósok simán ledudálják az úttestről, a többiek meg csak simán kikerülik... Kicsit necces, de tényleg nem láttunk egyetlen összetört járgányt sem. 

A Sanlitun Hostel végre az első szállás, ami nagyon bevált, mindenkinek ajánljuk, aki erre jár! Abszolút elfogadható áraik vannak, még a kétágyas szobát is megengedhettük magunknak.

Azon kívül, hogy többé-kevésbé mindenki beszél angolul, nagyon segítőkészek is voltak az alkalmazottak a kiszolgáltatott utazókkal. Kissé turistásodott kajaárai vannak ugyan, de legalább nem annyira lutri, amit rendeltünk, mint más helyeken. Amióta itt vagyunk, minden nap át kellett öltöznünk a pálcikás étkezés után, mert még nem volt olyan, hogy ne ettük volna le magunkat - de kezdünk belejönni. :-) (Ez első sorban Dócira érvényes :-) A "hot pot" nagyon tuti és úgy tűnik errefelé igen népszerű. Annyi az egész, hogy egy elképesztően fűszeres (csípős) lébe beledobálnak a résztvevők (jó esetben 4-5 ember) mindenféle zöldséget és husit, azt rövid ideig (20 mp) rotyogtatják benne, majd mindenki pecázik magának kedvére valót. Állítólag a mongoloktól származik a találmány. A hostelben csináltak "free hot pot evening"-et és jó magyar módjára elsőként ültünk asztalhoz és utolsóként álltunk fel. Ilyenkor a legkönnyebb ismerkedni, mert a társaságot jól összehozza a pálcikával való küzdelem. Otthon majd kipróbáljuk... :-)

Újabb háromnapos utazásban volt részünk Pekingig - ezúttal luxus körülmények között, a másodosztályon. Kétségtelenül kellemesebb volt a környezet, az ablakokat ki lehetett nyitni, tehát nem volt 30 fok, és a füst hiányát is jól viseltük. Nem mellesleg jól lehetett aludni, mert a folyosón közlekedők nem lökdösték az ember lábát - mivel a négyágyas fülkéknek ajtaja is van, méghozzá hatalmas tükörrel ellátva.

A másodosztály kiváltásága továbbá, hogy még bónusz instant krumplipürét is kaptunk, igaz már lejárt, de nagyon fincsi volt a porlevesek után. Továbbá már rutinosan vásárolgattunk a megállókban áruló néniktől, akik a saját készítésű lángosokat, halakat, stb. kínálták jó áron.

A mocsaras-vizenyős tajga átváltott füves pusztába és a Bajkál tó melletti látványos szakaszt elhagyva gyakorlatilag megszűnt a fásszárú növényzet.

Első éjszakára kaptunk két közepesen kellemes oroszt magunk mellé, akik hangosak és büdösek voltak egy ideig (Oroszországban szinte mindenki dohányzik), de legalább nem vodkáztak és később szerencsére elaludtak. Ezt követően nagy mázlink volt, mert a maradék két napot kettesben tölthettük el és csöndben tudtunk kifelé bámulni az ablakon.

A vonat az első, kb. 5000 km-en Irkutszkig percre pontosan indult és érkezett (haló MÁV, hallod?!), viszont az első éjszaka ismeretlen okok miatt 5 órás késést szedett össze. Ezt az orosz-kínai határon tovább növelte. Még az oroszoknál voltunk, amikor kissé felkészületlenül ért minket, hogy este leszállítottak a vonatról és betereltek 3 órára egy hűvös váróterembe (odakint már erősen 0 fokhoz közelített a hőmérséklet), hogy közben kicseréljék a kerekeket és a keskenyebb nyomtávra állítsák át a rendszert. Nem volt túl jó érzés, hogy nélkülünk gurultak el a cuccaink és csak reménykedtünk, hogy a kaller néni mutogatásából (aki csak a "schneller" szót ismerte idegen nyelven) jól értettük, hogy idővel vissza fognak jönni értünk...

De a büfében egy ócska kávé mellett el lehetett tölteni ezt a kis időt. Az orosz kávéra túl sok szót nem érdemes vesztegetni, egyszerűen borzalmas. Bárhova bementünk és kértünk egyet, mindig instant 3 in 1 MacCoffee-t kaptunk, amit jó bő lére engedve, műanyag pohárban tálaltak. Egyedül a Starbucksban találkoztunk igazi kávéval, horribilis összegért.

A határon történő átvizsgálás az oroszoknál alaposabb volt kifelé, mint befelé jövet, mindezt újabb 6 és fél óra alatt (bár ez nagyjából benne volt a menetrendben). A kínaiaknál pedig a fél hadsereg megszállta a vonatot és vagy négyen kikérdezték az úticéljainkat, gyanúsan méregették a "Hungary" szót, majd az utolsó ember magával vitte az útlevelünket. Ilyenkor meghatározhatatlan bizonytalanság uralkodik el a gyámoltalan utazón, de valószínűleg ez is része a szűrőnek, hogy játszanak egy kicsit az idegeinkkel. Aztán meglepően kedves szavakkal átengedtek minket és beléptünk egy újabb hatalmas országba. Majd újabb meglepetésként ért minket, hogy a vonat percre behozta a lemaradását, így szeptember 24-én 5:32-kor begördültünk a pekingi pályaudvarra.

Sikerült felkelnem, úgyhogy feltöltöttünk gyorsan egy videót a Bajkál tóról:

Moszkvából Irkutszkig 5 időzónát léptünk át, úgyhogy a moszkvai kettővel együtt már +7-re vagyunk Budapesttől (bár le vagyunk maradva a sztorizással, de ez jelen időben is igaz). Ennek megfelelően szét is voltunk esve rendesen. Irkutszkba mindig hajnalban érkezik meg az expressz, így az ottani hostelben (Baikal Hostel) mindenki hasonló problémával küzdött, mint mi: nem bírtak átállni a helyi időzónára és a vonaton a baci hadjárat miatt sokan náthásak voltak.

Lélekben úgy készültünk, hogy az állomáson töltjük az éjszakát, de egy igen népes roma család (kb. 20 fő) fokozatosan megszállta a várótermet, és egy idő után alig látszódtunk ki a csomagjaik közül, ezért jobbnak láttuk, ha más fedezék után nézünk.

Szerencsénkre összefutottunk egy csapat svéd fiatal sráccal, akik hozzánk hasonlóan rettentő tétován keresgélték a lehetőségeket, hogy hogyan tudnának a Baikal hostelhez eljutni. A helyieket ott sem ejtették a fejükre, egy rakás taxis ajánlgatta nekünk, hogy elvisznek - de persze egyik sem beszélt angolul. Aztán mégis találtunk valakit, aki meg akart győzni, hogy sokkal jobb hostelt tud (sokkal messzebb), de végülis közös erővel rávettük, hogy a lefoglalt szálláshoz vigyen. Nekünk csak annyi volt a bökkenő, hogy az érkezés utáni kis időre már nem akartunk szállást foglalni, ezért kértük, a fogadó hölgyet, hogy valahol hadd dőljünk el. Kaptunk is egy ágyat ketten, ami ez esetben maga volt a mennyország, mert a vonaton, Irkutszk előtt pár órával (éjjel fél 2 körül) felverik az embert, mert ki kell takarítani mindent és alvásra nem igen maradt idő.

A hostel amúgy kellemesen családias hangulatú volt, egy-két dolog hibádzott csak. Például - mint utóbb rájöttünk - nem ide foglaltunk szállást, hanem a Baikaler hostelbe... De nekik nem volt név szerint rögzítve az érkezők névsora, ezért ez csak a következő éjszakán okozhatott némi fejtörést az ügyeletes recepciós leányzónak, mi viszont kellemesen aludtunk. Két lány dolgozott itt, Irene és Sveta, akik kétnaponta váltották egymást. Ami egyáltalán nem volt szimpi a vendéglátásban, hogy az udvariasság látszatát keltve a lehető legtöbb bőrt megpróbálták lehúzni rólunk. Azért az egy ágyért is - amibe reggel 6-kor feküdtünk le néhány órára - két ember teljes szállását kellett fizetnünk. Ezen kívül az internetért percdíjat kértek, ami ugyan nem volt vészesen drága, de a legrosszabb modemes korszakot idézte föl az emberben. És mindenki arra az 1 gépre várt. Elhatároztunk, hogy a vonatos élményeket kicsit feldolgozzuk, mielőtt újra vonatra szállnánk, ezért maradtunk még pár napot, a Bajkál tavat úgyis meg akartuk nézni alaposabban. A többi napra viszont nem volt szállásunk, de mivel szerencsére Irkutszk tele van hatalmas panelekkel, ezért a miénkben is akadt egy kétágyas kiadó szoba fél emelettel följebb, amit Sveta lebizniszelt nekünk és ráadásul olcsóbb is volt. De a szállásadónkkal nem volt közös nyelvünk, ezért Irene (a rámenősebb) ügyintézőnk szépen visszaterelt minket a hostelbe "go home, guys" és azt állította, hogy a szoba foglalt, a hostelben viszont már megüresedett néhány hely. Ez persze kamu volt, mert Sveta mást állított, de mit tehettünk, újból visszaköltöztünk...

Irkutszk egy elég zord szibériai nagyváros, de közelről barátságosabbnak tűnt a többinél, ami mellett elhaladtunk (pl. Novoszibirszknél). Megérkezésünk napján sétáltunk egyet a folyóparton és megnéztünk a sétálóutca környékét is.

Hajdanán egyébként nagyon szép épületek állhattak itt, egészen western hangulatot áraszt sok utcarészlet, de a panel építkezés ide is betette a lábát, ahogy kell.

Geológusoknak csemege

Lenin atyánk

Szombat délután lévén, a város tele volt esküvőkkel és az ahhoz feltétlenül szükséges limuzinokkal. Na meg persze normál utcai viseletben sétáló nőkkel.

Ez a normális

Következő napot egy gyors jegyvásárlás után a Bajkál tóhoz történő utazásra szántuk cseh haverunkkal, Peterrel együtt, de sajnos az egyes számú program több órába telt, így csak egy jégtörő hajót (Angara) volt időnk megnézni (stílszerűen 15 fokkal hidegebb időben). A vonatjegyről csak annyit, hogy a 6. ablaknál sikerült csak eljutni oda, hogy ne küldjenek tovább egy másik ablakhoz (addigra bejártuk a teljes épületet oda-vissza). Az Irkutszk-Peking útvonalon csak másodosztályú helyek vannak, úgyhogy olyan drága volt, hogy ki sem tudtuk egyből fizetni, mert minden készpénz és bankkártya limitünket meghaladta az összeg. Ez rányomta a pecsétjét a délutánunkra (meg egy kicsit a következő napunkra), és elhatároztuk, hogy ezentúl spórolni fogunk. Oroszországban ez viszont nem egyszerű.
 

A közlekedés itt már kezd eltávolodni az európai normáktól, a gyalogos jobb, ha résen van, ha át akar kelni a zebrán, az autósok pedig a dudát használják mindenféle kommunikációra. A nagy buszok 10 rubelbe kerülnek, ami 70 Ft-nak felel meg, a minibuszok, amik magán üzemeltetésűek, 12 rubelesek. A belső terüket különböző lelógó függönyökkel teszik egyedivé, amitől csak kilátni nem lehet, de nagyon fílinges. Fizetni leszálláskor kell az első ajtónál - mi természetesen először fordítva próbálkoztunk, nézett is ránk a sofőr értetlenül. A magán + állami rendszer működési elvére és összehangolására nem sikerült rájönnünk, de az biztos, hogy sűrűek a  járatok, nem zárják be az orrod előtt az ajtót (ugyanis saját zsebre dolgoznak) viszont a minibuszok addig nem indulnak el, amíg minimum 100 %-ig meg nem telnek. Akkor lepődtünk csak meg, amikor egy 120 kilós fazon akart az ölünkbe ülni, mert volt még 20 cm kihasználatlan hely az ülésen. 

Harmadnap két új germán haverunkkal megkerestük a buszállomást és elvitettük magunkat a Bajkál tóig. A megérkezésünket egy kissé gyanús saslikkal ünnepeltük meg, majd elindultunk a tó partján egy sétára, amit az ottani turisták javasoltak. Út közben megláttunk egy kilátónak tűnő objektumot, amihez úttalan-utakon felküzdöttük magunkat. Sajnos odaérve kiderült, hogy a kilátónk egy - feltehetően - katonai objektum, amire persze nem lehet felmenni.

Philippel és Gregorral

Menet közben volt még egy kis havazás is, hogy mindenből kapjunk egy keveset. Visszatérve Lystviankába (ez a tó melletti falu neve) némi melegedés után fogtunk egy hazafelé tartó buszt és visszatértünk Irkutszkba. 

(szerk. megj.: Ide még jött volna egy videó, ha Zsombor nem aludt volna el... talán holnap)

Előzetes harmadosztályra vonatkozó aggodalmaink hamar elillantak, mert ugyan egy légterű a vagon és két wc van hatvan emberre, de a helyiek látszólag kedvesek, a tisztaságra és a higiéniára is adnak (pár óránként felmosnak, felsöpörnek), valamint nincsenek velünk utazó tehenek és kecskék.

Felszállás után rögtön kaptunk ágyneműt, és az emberek egyből berendezkedtek a többnapos utazásra - szerencsére nem a mi értékeinkre fenték fogaikat. (Ez így utólag vicces is, mert otthon sincsenek veszedelmes viszonyok az amúgy sokkal mocskosabb, helyjegy nélküli vonatokon, de az ember a nagy ismeretlen előtt hajlamos a legrosszabbra gondolni.) A vonaton mindenki pizsiben nyomul és csirkét eszik instant krumplipürével. Vannak olyan állomások, ahol többet időzik a vonat (20-40 perc), itt tök jó vonatra épülő helyi kereskedelem alakult ki, ahol be lehet szerezni mindenféle, a túléléshez szükséges elemózsiát.

Novoszibirszk

Tipikus szibériai kaja a krumplival, káposztával vagy tojással töltött lángos

A vagon végében lehet csapolni végtelen mennyiségű forró vizet, amire már rutinosan készültünk egy doboz teafilterrel és pár zacskó porlevessel.

Két kedves nővel kerültünk egy fülkébe, akiknek a lábához tudunk leülni nap közben - mivel mi kaptuk a felső ágyakat. Persze egyikük sem beszélt az oroszon kívül semmilyen nyelven, úgyhogy itt is csak a mutogatás maradt.

A legzavaróbb az egész utazásban az volt, hogy az ablakokat nem lehetett kinyitni és közben legalább 25 fokon főzték a társaságot. (Volt is rendesen baci támadás, ezért ettük a C-vitamint. Köszi ZsófiMarci!) Negatív élményünk igazából csak harmadnap volt, amikor egy csapat felszálló fiatal erősen bevodkázott, percenként jártak ki (az amúgy is igen frekventált) mellékhelyiségbe, valamint a mellette levő, szellőzéssel nem rendelkező dohányzásra kijelölt helyiségbe - ezáltal folyamatos volt az ajtócsapkodás és a füst.

Moszkvához közel elég unalmas a táj, mert az egész teljesen lapos és a tajga sem túl változatos ugyebár, de az őszi színek kellemesen festőivé varázsolták az egészet (már ahol egyáltalán pár méternél messzebb lehetett látni). A domborzat a későbbiekben egy kicsit mozgalmasabb, dimbes-dombos lett, ami felüdülést nyújtott, így ráláthattunk az elszórt, apró településekre. Szibériában szinte minden ház fából van, a falvak elég düledező képet mutatnak, ami kissé nyomasztó - főleg ha az ember belegondol, milyen lehet ott lakni -, de ettől függetlenül egyszer jó buli végig zötyögni az utat.

A "Home from home" hostelben szálltunk meg, de nevével ellentétben nem volt túl jó választás. Már maga a bejárat sem túl bíztató.

A jobb oldali a bejárat

Egy nagy szervezési káosz az egész és a minősége is hagy némi kívánnivalót maga után. A hatágyas szobából az első éjszaka után át kellett költöznünk egy másik szobába, mondván, hogy jön egy csapat, akinek át kéne adni a helyet. Ok. Mire a városnézésből hazajöttünk egy ágyra dobálták össze a cuccainkat. Persze értetlenül álltunk a helyzet előtt. A recepciós csajszit faggatva kiderült, hogy "túlfoglalás" van és mi lettünk a szerencsés kiválasztottak, akiknek nem jutott hely (vagyis egy ágy jutott kettőnknek) - bár a szállást már előre kifizettették velünk. Utólag azért kaptunk vissza némi pénzt és még balhézni sem kellett. :) Egyébként, mint a legtöbb hostelnek, ennek is meg volt az az előnye, hogy teljesen nemzetközi volt a benne lakó csapat, úgyhogy hamar megismerkedtünk egy csomó világutazóval. Nagy részük akkor kezdte meg a féléves vagy éves útját, úgyhogy mi, a magunk három hónapjával gyenge kezdőnek számítottunk.

Balról jobbra: a francia, a német pár (Björn és Maria) egyik fele, a magyar pár mindkét fele, a német pár másik fele, Tom a belga

Moszkva így két nap alatt nem bejárható, de a híresebb helyeket megnéztük: Kreml, Vörös tér, Arbat sétálóutca (ami mellett a szállásunk is volt), stb.

A Kremlben lévő aranyozott kupolák hada rendkívül látványos, és a körülötte lévő park is. 

A Vörös teret csak éjszakai fényben láttunk, ezért a Lenin mauzóleumba sem jutottunk be, de még nem szalasztottuk el az utolsó lehetőséget, hogy nagy vörös vezetőket tekintsünk meg közelebbről. (Nem mintha ez lett volna a célunk, de rájöttünk, hogy gyakorlatilag minden általunk célba vett országban szocializmus, vagy ehhez nagyon hasonló rendszer van.)

Lenin mauzóleum sötétben

Jellemzően baromi sok turista van Moszkvában és mind fényképezkedik különböző idétlen pózokban. Az orosz pasik a lenyalt frizkójukat rózsaszín inggel és szűk gatyával teszik teljessé. A csajoknál pedig a teljes smink, magassarkú és a miniszoknya a trend. Mi bezzeg igyekeztünk még otthon kiválasztani azokat a göncöket, amelyek nem túl hivalkodóak, hogy ne szúrjunk szemet első látásra és ne tűnjünk nyugati turistának. Igy azon felül, hogy messziről kitűnik, hogy idegenek vagyunk, még azt is látják, hogy a rosszabbik fajtából (akiknek nincs sok pénzük).

Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, meg kellett szerezni a Moszkva-Irkutszk útra a vonatjegyünket. A vásárlás elég viccesen ment: mutogattunk és rajzoltunk egymásnak az amúgy elég segítőkésznek mutatkozó jegyárus nénivel. (Sokaknál sajnos alap beállítottság, hogyha idegen nyelven akarsz velük kommunikálni, akkor mindenféle további érdeklődés nélkül orrod alá tolják, hogy "nyet" és a dolog ezzel el van intézve.) Végül sikerült a másodosztályra egy viszonylag jó árú jegyet kifognunk, amiről a hostelben kiderült (rutinosabb világjárók felvilágosítottak), hogy csak a harmadosztályra, azaz a tömegszállásra szól.

Moszkva amúgy annyira nem lopta be magát a szívünkbe - főleg áraival nem - és talán ezért is döntöttünk a gyors távozás mellett. Viszont a feliratokon jókat szórakoztunk.

Elindultunk... :) Rogton az elejen rajottunk egy csomo hibara (nem vegzetes, csak idegesito), pl. nem hoztunk laptopot es csupa olyan orszagba megyunk, ahol a mienktol eleg erosen eltero karaktereket hasznalnak szoval ekezeteket senki ne varjon tolunk.

Eleg kalandosan indult az ut, mert ket kulon kabinba kerultunk a Bp-Moszkva viszonylaton a budapesti jegyarus jovoltabol. Indulas utan persze probaltuk egymast megtalalni, de a vagonok kozotti atjaro fel volt nyitva. Valamikor keso este - amikor jottek a kalauzok - nyitottak ossze a teljes szerelvenyt, de akkor mar rengeteg kabin zarva volt es nem lehetett vegigkopogtatni mindet, hogy kideritsuk ki melyikben van.

Az ejszaka soran - amikor az egesz vonatot atraktak szeles nyomtavra - tudtunkon kivul meg a vagonok sorrendjet is megcsereltek, tehat masnap reggel sem volt eselyunk megtalalni egymast, mivel mindketten az ellenkezo iranyba indultunk egymas keresesere. Aztan az egyik allomason, ahol hosszabb ideig rostokoltunk egymasra talaltunk, ugyhogy a maradek uton mar tudtuk, hogy mindketten egy vonaton megyunk (tovabbra sem egy kabinban).

Miota elhagytuk a Keletit senki nem beszeli a nyelvunket es az angolt sem, a mutogatasunkra pedig annyi a valasz altalaban, hogy "nyet". Viszont korlatlan mennyisegben lehet csapolni a forro vizet a vagon egyik vegen, ugyhogy jo lett volna keszulni egy doboz teafilterrel erre a masfel napra.

... mert Kínában nem elérhető a másik. Vettünk itt Pekingben egy kicsi laptopot, mert eddig nagyon problémás volt netközelbe kerülni (sorban állás, drága, idétlen karakterek, stb.), szóval mindezt kiküszöbölendő beújítottunnk egy masinát, úgyhogy most már tudunk írni magyar karaktereket is. Hurrá! Ennek az indexes blognak a hátránya, hogy csak regisztrált felhasználók tudnak kommentezni :( (Köszi a korábbi hozzászólásokat, sajnos reagálni nem tudunk rájuk!)