Tőlünk szokatlanul korán reggel keltünk, hogy búcsút mondjunk a végtelen tengerpartnak, és a tuktuk sofőrünk elvigyen minket a fővárosba tartó buszhoz. A reggelinket kedvesen becsomagolták, mint régen a sulis osztálykirándulásokra, és már döcögtünk is a hatórás úton vissza (angolosan) Phnom Penh-be (magyarosan Phnompenbe). A véget nem érő egy helyben ülést nyálas videoklip-sorozatokkal próbálták derűssé tenni, amit néha egy-egy hagyományos táncdalfesztivál jellegű táncos-énekes műsorral és kambó aláröhögős vígjátékokkal fűszereztek. Képzelje el mindenki, hogy a legnyálasabb brazil szappanoperából felvesznek néhány órát egyben, felosztják 5 perces szerelmes-szakítós-könnyekig hatódós etapokra és a szöveget mondjuk Gergely Robi aláénekli. A másik két verzió - amit pár óra elteltével tesznek be - sem sokkal üdítőbb, sőt... Sajnos a technika sem az igazi, így az ebből fakadó hiányosságokat a hangerő növelésével próbálják kiküszöbölni, hogy az ember biztosan ne tudjon aludni. A harmadik óra már egészen idegőrlő. Az ötödiknél beáll a nihil.
Phnom Penh-be érkezve örömmel tapasztaltuk, hogy már rutinosan várták a buszt, mert egy kordonnal körbezárt helyre terelték a leszálló utasokat, akiknek így maradt pár percük fellélegezni, mielőtt a tuktuk drájverek megrohanták volna őket. Sajnos a főváros közbiztonságáról igen rosszakat olvastunk, így szálláshelyül a legközelebb eső, inkább börtönre, mint szállodára emlékeztető helyre menekültünk be a sorra felkínálkozó sofőrök elől. Később kiderült, hogy azért annyira nem rossz, amit tovább javított a 6 dolláros szobaár érzete is. (No, azért a víz persze nem folyt le a fürdőszobában ennyi pénzért.)
Phnom Penh forgataga
Aki Kambodzsa sötétebb arcára is kíváncsi - márpedig a közelmúlt történelme igencsak hozzá tartozik az ország megismeréséhez - annak szinte kötelező megnéznie a Pol Pot rezsim (1975-79) által hátrahagyott nyomasztó emlékeket.
Délután elvitettük magunkat a vörös khmerek által hírhedtté vált Tuol Sleng Múzeumba.
Tuktuk a leghatékonyabb közlekedési eszköz
Az iskolából kialakított börtön a vörös khmerek rémuralma alatt az értelmiségi réteg vesztőhelyévé vált. Válogatás nélkül kínozták és végezték ki itt a rendszer által kétesnek ítélt személyeket: akár értelmiségi, tanár, vallási vezető, nem khmer nemzetiségű, szemüveges, nyugattal kapcsolatban álló vagy a „rendszerre veszélyes” ember volt. Azaz bárkit. Gyereket, asszonyt, illetve vörös khmer vezetőket sem kímélve... A kínzási módszerek palettájáról csak annyit, hogy az épület udvarán a hangosbemondóban állandóan zenét játszottak, hogy a sikolyokat tompítsák és a környező lakosság ne (nagyon) hallja, mi folyik odabent. Az öngyilkosságok megelőzése céljából dróthálózták be a folyosókat. Amit ma lehet látni az egészből, azok a nyomasztóan üres termek egy-egy vasággyal - fölöttük fekete-fehér fotóval egy megkínzottról, a börtöncellák sorát, fotókat a halottakról, valamint egy kiállítást az egész történeti hátteréről. Egyesek szerint a nyolcmilliós lakosság egyharmadát kivégezték, de a szolid becslések is minimum egymillióra teszik a halottak számát. Arról nincs információnk, hogy az emberek miként tudták azóta feldolgozni a szörnyűségeket (gyerekeket kényszerítettek, hogy szüleik ellen valljanak...), de a rettenet az egészben, hogy Pol Pot 1998-ban büntetlenül halt meg.
Tuol Sleng: iskola - kínzóhely - múzeum
Ehhez nincs mit hozzáfűzni
Kivégzett gyerekek
Cellák sora
Egy vörös khmer vezető felesége és gyermeke - ők sem úszták meg
Hogy a teljes letargiából kicsit kiszabaduljunk, nekiindultunk a város más látnivalóit is felkutatni. Sajnos az ezüst pagodát már nem találtuk nyitva, így kimentünk a Mekong partjára, hogy a hatalmas folyam itteni, középső szakaszát is lássuk.
A Mekong partján
Az estére megérkező szakadó eső elől a Mama étterembe menekültünk, ahol szinte csak külföldi turista volt. Ez a hátránya annak, ha egy vendéglátó egység bekerül a Lonely Planetbe: az árak a duplájára emelkednek és a helyiek többet nem is nagyon teszik be a lábukat. Viszont a minőség általában garantált. Sokszor mi is "rákényszerültünk" a könyv által megjelölt helyekre (vagy inkább elkényelmesedtünk/elegünk volt), de ha tudtunk, inkább vegyültünk a köznéppel – elvégre ezért jöttünk ide.
Másnap három dollárért elvitettük magunkat a Killing Fieldsre, ami a városon kívül található. Mint a neve is sugallja, ez szintén a vörös khmerek által használt kivégzőhelyek egyike volt, ami igazából a fővárosban található Tuol Sleng börtön testvérpárjaként működött anno. Ide hordták tömegével az áldozatokat és temették őket tömegsírokba. A borzasztó eseményeket - amelyekre mára már csak információs táblák és a rengeteg látogató emlékeztet - egy újonnan megismert japán sráccal együtt fedeztük fel. A bejárattal szemben található koponya-mauzóleumon kívül az ember fantáziájára van bízva, hogy mennyire éli bele magát a korábbi eseményekbe a szép parkos környezetben.
Killing Fields mauzóleuma
Koponyák a tömegsírokból
Tömegsírok
Hírhedt fák: az elsőn hangosbemondó lógott (az üvöltések tompítására), a második képen levőhöz csecsemőket ütöttek hozzá...
Killing Fieldset bejárva visszasiettünk a fővárosba, hogy még elérjük a délben Siem Reapbe induló buszunkat. A sofőrünk – velünk egyetemben – szintén szeretett volna mihamarabb a városba érkezni, így minden lehetőséget kihasznált az előzésre. Sajnos a helyi buszok nincsenek „tökéletes” állapotban, ráadásul előzés közben senki nem törődik a szembe jövőkkel - főleg, ha azok motorosok vagy biciklisták - úgyis győz az erősebb. Az esős idő, a fékrendszer állapota és az előttünk haladó kamion (akit nem lehetett könnyedén letaszítani az útról) azt eredményezte, hogy a frontális ütközést elkerülendő, inkább vele ütköztünk. (Alapvetően azon csodálkoztunk, hogy ez idáig nem történt meg.) A karambol alkalmával a buszunk ajtaja félig leszakadt, de mivel Ázsiában vagyunk, így egyszerűen csak megszemlézték az eseményeket, az ajtót valahogy rögzítették a buszhoz és már száguldottunk is tovább Angkor felé...
Buszos pihenő az Angkor felé vezető úton
Baljós árnyak