Dalat

Újabb sleeper-buszos éjszakánk után Dalatba érkezésünket szakadó esővel ünnepelte az időjárás, így az első hotelnél nem is mentünk messzebbre szállást keresni. Este még megpróbálkoztunk az éjszakai piac felkeresésével, de a szűnni nem akaró vízözön hamar kedvünket szegte, így az estét inkább blogolással töltöttük.

A busz belseje

A következő napunkba igyekeztünk minél több dolgot belezsúfolni, így reggeli után - most gyalogosan - nekivágtunk a városnak. Első utunk a város szélén található Crazy House-hoz vezetett, ami egy vietnámi építésznő extravagáns háza, amit saját magának tervezett és jelenleg is itt lakik.

Egyik szoba a sok közül

A házat immáron több évtizede építik, de még közel sincs készen - valószínűleg a belépőjegyek árából próbálják finanszírozni az építkezés költségeit, ami pedig nem egy gyors bevételi forrás. A kapuban egy rövid tájékoztató keretében elmondják a lényegi tudnivalókat, majd az embert útjára engedik, hadd bóklásszon kedvére. Az idegenvezető szerint a ház leginkább Gaudi épületeire emlékeztet, de mi Hundertwasser stílusát véltük felfedezni az elvarázsolt kastélyban bolyongva. Vagy inkább mindkettőét.

A zegzugos folyosó rendszer (sokszor a ház tetején lehet közlekedni), a kisebb-nagyobb kuckók, létrák, padlásszobák üvegtetővel, egyedi bútorok és tarka színek azt a hatást keltik, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Órákig lehet mászkálni az amúgy nem túl nagy alapterületű birtokon, hogy az ember mindent megnézzen és ha valakinek még ez sem lenne elég, még egy szobát is bérelhet éjszakára. Mi nagyon bírtuk a helyet.

Innen egyenes utunk vezetett a helyi "art deco" stílusú nyári palotába, amelyet meghagytak érintetlenül a maga valójában. Az épület elég lehangoló, úgyhogy hamar a távozás mellett döntöttünk és hogy felfrissítsük magunkat átballagtunk a város nagyszabású "flower garden"-nek nevezett kertjébe, ahonnan kb. 5 perc után futva menekültünk. (Jobban mondva Dóci menekült Zsombor pedig követte.) A kert annyira giccses, hogy egyszerűen büntet.

Nyári palota

Már csak a tó és a katedrális menthette volna meg a délutánt, de nem tette, úgyhogy egy jó erős kávé után visszaballagtunk a szállásra. Sajnos a vietnámi mentalitás ismét előjött: feltűnően rendben találtuk a szétdobált cuccainkat, viszont takarítás láthatóan nem történt... Nem kellett hozzá éles logika, gyorsan kiderült, hogy a holmijainkat átkutatva újabb dollároktól szabadított meg minket a szálloda személyzete, amelyet a jól elrejtett szütyőnkben tároltunk. De épp csak annyit nyúltak le, amennyi még esetleg nem tűnne fel, ha nem tudtuk volna pontosan, mennyi pénz volt benne... És hogy panaszkodni se lehessen, külön tábla emlékeztetett, hogy semmiért nem vállalnak felelősséget, és ne hagyjon az ember a szobában semmi értéket.

Másnap - főleg a javulni nem akaró időjárásnak köszönhetően - menekülőre fogtuk és a turistabuszokat elfelejtve, a helyi távolsági buszra szállva röpke 300 forint értékű helyi pénzből négy órányira utaztunk. Nem volt egyszerű menet elintézni, hogy helyi áron utazzunk és ne kerüljünk újra a turista különítménybe, úgyhogy ezt nagy sikerként könyveltük el.

Bao Loc

A következő megállónk egy Bao Loc nevű városka volt, ahol rajtunk kívül valószínűleg nem sok utazó akadt, mi legalábbis eggyel sem találkoztunk. A szállodánkból bérelt motorral robogtunk át a nem túl messze lévő Dambri vízeséshez. Korábban ki kellett hagynunk két híres zuhatagot, úgyhogy ezt a harmadikat már mindenféleképpen látni akartuk.

Dóci jobb oldalt a képen kicsiben

A hely köré igazi infrastruktúra épült: éttermek, bobpálya, csónakázó tó, stb. várja az ide látogatókat. Ezeket kihagyva mi csak a vízesést néztük meg alulról, felülről, oldalról, stb. A képek magukért beszélnek.

Visszatérve a városba újra buszra szálltunk és meg sem álltunk dél-Vietnám központjáig, Ho Chi Minh Cityig, avagy korábbi nevén Saigonig.

Teaszedő nő út közben