Ismét a vonatot választottuk utazási eszköznek, hogy Chengdouból Guilinba eljussunk. A guilini vonatállomáson már várt ránk Julia húga, aki gyorsan elkalauzolt minket a következő szálláshelyünkre, majd rohant vissza tanulni, így sajnos nem sikerült újabb helyi kapcsolatot kiépítenünk.
Kilátás a vonatból
A hostelben viszont ismét egy magyar sráccal futottunk össze, aki igazából Dublinban él és stewardként dolgozik az egyik olcsórepjegyes társaságnál. Segítségével újabb két és fél kiló felesleges cucctól szabadultunk meg, így kezdünk akkora zsákokkal rendelkezni, amennyivel el kellett volna indulnunk.
Este bedobtunk egy közös vacsit, majd másnapi semmittevés mellett foglaltunk magunknak egy utat egy bambuszhajóra, egészen Yangshouig.
Reggel haptákban álltunk az utazási iroda előtt, ahol kiderült, hogy mi voltunk az összes, azaz 2 db jelentkező, így a beígért kisbusz helyett kénytelenek voltunk tömegközlekedéssel eljutni a kikötőbe. (Az ilyen apró meglepetéseken jobb, ha nem akad fönt az ember, különben nem érdemes Ázsiába jönni. No, azért néha nyelünk nagyokat...) Szerencsére az utazási irodás hölgy eljött velünk az út széli megállóba (ami természetesen sehol sincs jelezve, tehát idegenként elég nehéz lenne felszállni "csak úgy" a megfelelő járatra) felsegített buszra, majd megbeszélte a kalauz nénivel, hogy szóljon nekünk a megfelelő megállóban, hogy szálljunk le. A pénz beszedésével ellentétben ez utóbbi már nem ment gördülékenyen, mert a néni megfeledkezett rólunk, úgyhogy a megálló után pár száz méterrel gyanakodni kezdtünk, hogy esetleg nekünk is le kellett volna szállni (és tényleg), úgyhogy gyalogolhattunk vissza a másik buszhoz. Az újabb busznál - amire át kellett szállnunk - már várt ránk a tutajos emberünk, aki éppen az után érdeklődött telefonon, hogy hova is lett az a két ember, akit a városban még felraktak a buszra, mostanra meg eltűntek. Az események amúgy mindig valahogy úgy történnek velünk, hogy a felét sem értjük a szervezkedésnek és általában mindenhol van egy-egy külön figura, akik valószínűleg csak a tehetetlen külföldiek irányításával foglalkozik - kis időre velünk vannak, majd átadnak a váltásnak. Ez alapvetően kényelmes, mert eddig még mindig eljutottunk a célállomáshoz (bár sosem voltunk biztosan benne), de egy biztos, hogy panasszal sehol sem lehet élni, mert már fényévekre van az az ember, akinél befizetted a pénzt az utazásra...
A kikötőben persze tízesével "horgonyoztak" a bambusz hajók, amik ma már nem is bambuszból, hanem vasból (esetleg műanyagból) készülnek. A sajátunkra felszállva pedig már indultunk is lefelé a folyón a többi turista között.
Indulás a hegyek közé
Utólag örömmel tapasztaltuk, hogy jól választottunk, mert a másik típusú, dupla áras, közel száz fős (lunch included) hajók csak úgy száguldottak el mellettünk, tömve turistával és személyzettel. Mi viszont kényelmesre vettük a tempót és szinte csak csorogtunk lefelé az árral a Li-folyó vizén.
Nyugati turista 1/2
Nyugati turista 2/2
A sofőrünk szinte teljes mértékben csak a mi utasításainkat várta, hogy hol kössünk ki és mikor induljunk tovább, de úgy látszik nem voltak elég nagy igényeink, mert többször döntött saját maga egy-egy megálló mellett, ahol - valószínűleg a haverjai - kínálták a vizet, fotót, kaját és minden egyéb eladható dolgot. Az amúgy meglehetősen illúzióromboló, hogy az itt élők pontosan tudják mi kell a látogatóknak és abból üzleti fogást csinálnak. Láttunk kormorános nénit-bácsit, ökröt vezető földművest, tradícionális ruhába öltözött helyieket, akiknek már feltehetően nem sok közük van az eredeti foglalkozáshoz, amit képviselnek, de felkínálkoznak, hogy fotót készíthess róluk. Magyarul kamu az egész.
Fotózkodás a kormoránokkal
A hajóút kb. 3 óra hosszú volt egy ebédszünettel együtt, úgyhogy kora délután már a mindentől távol eső kikötőbe tartottunk.
A cigisdobozon szereplő képen szereplő cigisdoboz
Persze itt is ki volt találva az turisták lehúzása, mert csak tuk-tuk taxival tudtál elmenni a következő város következő buszállomására, ami ki tudja milyen messze van. Úgyhogy hamar be is vezényeltek minket egy ilyen járműbe és negyed magunkkal "átszáguldottunk" a közeli városkába, ahonnan nagy buszra szállva el tudtunk menni Yangshouba.
Yangshou (vagy Yangshuo, hol így, hol úgy) igazi kínai kisváros. Nem laknak benne több millióan és még talán busz sem közlekedik a városban, a távolsági járatokat leszámítva.
Viszont annál több a hotel és az utazási iroda. Ha jól gondoljuk, akkor talán Budapesten nincsen összesen annyi belőlük, mint Yangshouban, ahol teljes utcák vannak megtöltve egyforma hotelekkel, úgyhogy egy-egy kisebb utcában 15-20 szálloda biztosan található. A köztük lévő kevéske helyet pedig kitöltik a boltok és utazási irodák az egy kaptafára menő ajánlataikkal.
Egy Kevin nevű, idővel egyre idegesítőbb srác által kínált hotelt választottuk - meggyőző angol tudása miatt. A legtöbbször nagyon kellett figyelni, hogy jó bejáraton menjünk be, mert a legtöbb szálláshelyen a bejárat, a lépcső elhelyezkedése és még a bútorok is ugyanolyanok voltak, így az ember a saját "szállodájának" az utcájában is simán képes rossz hotelbe bemenni. Kevinnek eltökélt szándéka volt minket boldoggá tenni (ezt mondta is), de nekünk inkább az volt a gyanúnk, hogy a "student price" ajánlataival inkább a zsebünkbe szeretett volna minél mélyebben benyúlni.
Az elkövetkező napot a városka és a közeli környékének megismerésére szántunk. Megmásztuk a város közepén álló puklit és...
A helyi pukli tetején
este még megpróbálkoztunk egy helyi specialitással, a Beer Fish-sel, ami az egyik legízletesebb kínai fogásunknak bizonyult:
Beer Fish
Béreltünk a következő napra két biciklit és vettünk Kevintől egy bomba jó, mindenhova érvényes belépőjegyet. Yangshoui harmadnapunkon tehát felpattantunk a biciklikre és bevettünk magunkat a közeli hegyekbe, majd eltekertünk a nem túl távol levő Hold-hegyhez, amely arról híres, hogy van rajta egy jó nagy lyuk (lásd: Pilis-hegység, Vaskapu). A hegy megmászását lustaság és a meleg miatt kihagytuk és inkább megpróbáltunk eljutni a hangzatos "Water Cave" barlangba. Ehhez a kerékpárokról le, kisbuszba be kellett pattannunk és egy 10 perces utazás után már a barlang bejáratánál találtuk magunkat, ahol a ruháinkat gyorsan fürdőzésre alkalmas öltözékre cseréltük.
A barlangba két túravezető, pontosabban egy túravezető és egy fotós társaságában tudtunk csak bemenni. Először csónakba szálltunk és pár percet a barlang belsejébe vezető folyón hajókáztunk, majd a partot elérve gyalog haladtunk tovább. A nem túl hosszú, bénán kivilágított barlang végén egy természetellenes betonmedence várt ránk megtöltve iszappal. Ebben a hideg dagonyában, ami állítólag jót tesz az egészségnek, és persze "very funny" nyakig jól meg is mártóztunk, és a fotós kérésére - nem túl lelkesen - pózoltunk.
Átballagtunk a közeli mésztufagátakhoz, ahol a sisakjaink segítségével lemostuk magunkról az iszapot, és immár "tisztán" belevetettük magunkat a melegvizes medencesorba. Mialatt áztattuk magunkat, két kísérünk a parton várt ránk türelmesen. Abban közel sem vagyunk biztosak, hogy a barlangnak is ugyan olyan jót tett a fürdőzés, mint nekünk, de sajnos itt nem sokan foglalkoznak ezzel a kérdéssel - egyelőre.
A rövid mártózás után visszavittek bennünket a bicajokhoz és újra belevetettük magunkat a már majdnem turistamentes puklik közé. Csak Kevin haverját kellett nagy sürgősséggel lepattintanunk, aki egyszer csak megjelent a semmiből és gyanúsan segítőkésznek mutatkozott, viszont azt baromi rámenősen tette.
A városba visszatérve este még kerítettünk két jegyet a következő napi buszra Nanningba, majd jól bealudtunk.
