Kambodzsába érve egyetlen dolog lebegett a szemünk előtt: mielőbb kicsapni magunkat a tengerpartra, ahol a jól megérdemelt pihenőnket (pár nap egyhelyben maradást) eltölthetjük. Mivel az ország összes használható útja a fővároson keresztül vezet, így mi is először Phnom Penh-be buszoztunk és ott szálltunk át a tengerpartra tartó másik buszra. Érdekes, hogy itt az automaták már nem is helyi pénzt (Rielt), hanem dollárt adnak ki (!) - nyilvánvalóan a külföldiek miatt, és persze a dollárral nem kell aprózniuk sem...
Vidéki táj: rizsföldek pálmafával
A fővárosból Sihanoukville-be érkezve megint meggyűlt a bajunk a tuktuk sofőrökkel (természetesen bedőltünk a szokásos trükknek, hogy nem két emberre, hanem csak egyre mondta a fuvardíjat, így a 2 helyett 4 dollárunk bánta az 5 perces utat). Egy rövid „fuck you all” után kissé morcosan kerestük meg az aznapi, tengerpartra néző szálláshelyünket (a beszólás leginkább a vietnámiak miatt átélt tortúráknak köszönhető). Este el is határoztuk, hogy elmenekülünk pár napra a világ elől egy környező szigetre, így a másnapi program egy szigeti bungaló és a minket oda elszállító hajó megszerzése volt. Mivel nem vagyunk korán kelők, így a napi egyszer, reggelente induló csónakot sikeresen lekéstük, úgyhogy „kénytelenek voltunk” napfürdőzéssel múlatni az időnket. Tervbe vettük, hogy elsétálunk a közeli, de elhagyatottabb Otres partszakaszra, ami végül annyira messzinek bizonyult a hőségben, hogy inkább egy kietlenebb homokos részen vertük tanyát.
Sihanoukville, tengerpart (a látszat ellenére nem ilyen tiszta)
Mivel csak 100 méterre voltunk az utolsó árustól, így a nap folyamán megtaláltak a helyi „mozgó kereskedők” - akik általában fiatal gyerekek - és a szőrtelenítéstől a gyümölcsdarabolásig minden szerepel a palettájukon. Dóci lábára rögtön rá is ugrottak többen „húú de szőrös, le kéne szedni” felkiáltással (na persze, 2 centiről nézték...), úgyhogy a teljes megsemmisülés hatására 2 dollárral megint kevesebb maradt a zsebünkben.
Az élelmes gyerkőcök gyümölcsöt és karkötőt árultak, és addig nem mentek el mellőlünk, amíg nem vettünk mindenből (de minimum meg nem ígértük tízszer, kisujj fogással megpecsételve, hogy másnap veszünk)
Amúgy a kambodzsaiak sokkal kellemesebb társaságnak bizonyultak a vietnámiaknál (amellett, hogy erős üzleti érzékkel volt itt is megáldva mindenki), de legalább volt humorérzékük és folyton vigyorogtak, mint a vadalma. Az esti pihenő után belevetettük magunkat a helyi forgatagba, ahol a BBQ „csak” 3 dollár és a koktél csak 2, így hamar hagyja magát kényeztetni az ember mindenféle földi jóval. (Sajnos, mivel nincsen tejszín, így az ezt tartalmazó koktélokban alkohollal pótolják a hiányzó részt, ami ettől elég ütős lesz! Pina coladat ne igyatok, szörnyű!)
Reggelünk nagy rohanásban telt, mert Kambodzsában – a többi ázsiai országgal ellentétben – mindenki előbb érkezik a megbeszélt időpontnál, így a turista azt gondolja, hogy van még fél órája, ellenben közlik vele, hogy már csak rá vár a hajó... A szigetre, csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal, így kis zsákkal a csónakba pattanva már robogtunk is egyenesen a paradicsomba. Gondoltuk mi.
Úticél a trópusi paradicsom
Csakhogy jó szokás szerint a csónakban lévő többi ember nem pont oda igyekezett, ahova mi, így fél óra után megálltunk és közölte a sofőr, hogy akkor itt van az első húsz perces búvárkodás. Mint kiderült a túra legvége lesz az, hogy minket leraknak a saját kis szigetünkön, ezért a fél órás távot kb. 3 óra alatt tettük meg. Apróságokon ugye nem akadunk fenn és igyekeztünk kihasználni a hirtelen adódó lehetőségeket, így szereztünk két (ócska) búvárszemüveget és már a vízben is voltunk, ahol korallok között lehetett a színes halakat, uborkákat bambulni. Nem tudjuk, hogy miért, de a csapat többi tagja közel sem volt olyan lelkes mint mi, pedig elvileg ők fizettek be a búvárkodásra. A megengedett 20 perc után tovább hajóztunk a Bambusz-szigetre, ami rajtunk kívül mindenki más célállomása volt. Miután kipakolták a rakományt és az embereket (pl. bazi nagy "natúr" jégtömb is kimászott a pad alól), tovább vittek kettőnket a 10 perces hajóútra lévő másik szigetre. Itt rajtunk kívül még 4 turista volt, plusz a párfős személyzet - bár Dóci legnagyobb bánatára rendes pálmafa nem nőtt a szigeten.
A kis szigetünk zsúfolt strandja
Még Sihanoukville-ben kértük, hogy ne a normál, sablonos tengerpartra, naplementére néző házikót adják nekünk, hanem az egyetlen, fa tetején lévő, különálló bungalót. Mert mi vagány gyerekek vagyunk. Nem biztos, hogy jól választottunk (biztos, hogy nem), mert a többi faház nagyjából összkomfortos volt, ez pedig inkább csak egy félkész, összetákolt viskó volt a fa tetején. Egy szemétdomb fölött. De a képeken azért ez is jól mutat.
Igazi fa-ház
Szoba belső - még van hova fejlődni
A part viszont csak a miénk volt, így az emberektől távol, kellemesen ki lehetett kapcsolódni. Este a velünk egyidős helyi alkalmazottal dumáltunk a kambodzsai állapotokról, kóstolgattuk a helyi specialitásokat és élveztük az életet. A srác amúgy kedvelte a munkaadóját - a francia tulajdonost, aki megvásárolta a szigetet - és 30 000 Ft-nak megfelelő fizetéssel jutalmazza havonta. Szerinte gáláns a főnök, mert nem csak szezonban fizet neki... Este visszamásztunk a fánkra, felszereltük a nyugodt alváshoz elengedhetetlen szúnyoghálónkat (amit hál’ istennek vittünk) és békésen nyugovóra tértünk.
A mindenhol fellelhető állatka - mondjuk gekkó
Az éjszaka sajnos nem telt eseménytelenül. Zsombor neszelésre ébredt és mint kiderült, egy méretes patkány épp a megmaradt kajánkat próbálta kiszedni a csomagolásából. Az állat a hirtelen mozgásra szerencsére azonnal eliszkolt... Hogy az éjszakát ilyen apróságokkal már ne kelljen megszakítani, így Zsombor kimászott, hogy a megmaradt élelmiszert egy zacskóban fellógatva megmentsük reggelire. A földre érve viszont egy termetes, tenyérnyi méretű, szőrös fekete pók fogadta, így – a fene nagy bátorsága és férfiassága ellenére - páros lábbal ugrott vissza az ágyra. A legtöbb amit tenni tudtunk, hogy egy íves cipődobással megpróbáltuk hatástalanítani az állatot, de a jószág ennél a műveletnél százszor gyorsabb volt, így csak az árnyékát láttuk elsuhanni. Ezek után próbáljon meg valaki visszaaludni... Nekünk sem kellett több, az eddig csak szabadon függő szúnyoghálót teljes mértékben begyűrtük a matracunk alá és megpróbáltuk higgadt vérrel átvészelni a trópusi szigeten eltöltött maradék éjszakát.
A másnapi bőséges reggeli után csak annyi feladatunk volt, hogy magunkhoz vegyük a búvárfelszerelést és elsétáljunk a parton a kb. fél kilométerre lévő korallzátonyhoz és felfedezzük azt.
"Nem emlékszünk a nevére" szigetünk, háttérben a Bamboo Island
Mire ebédre visszaértünk már várt ránk (az újfent idő előtt érkezett) csónak, hogy visszavigyen minket a szárazföldre. Korábbi szálláshelyünkön az összes olcsó bungit kiadták már, úgyhogy kénytelenek voltunk ugyanezen az áron egy fullextrásba költözni.
Ázsiában az a jó, hogy az emberek elképesztő módon emlékeznek minden egyes korábbi vendégükre. Pontosan tudják, hogy hol lakott, mit evett és hogy mennyit fizetett. Ha egyszer ettél egy étteremben, következő nap biztosan rád köszönnek, vagy tudják a panzióban, hogy milyen típusú szobát szeretnél kivenni.
Búcsúesténket a forgalmasabb tengerparti sétányon töltöttük egy BBQ és egy Tom Yam (meg a sok nyugati turista) társaságában - és persze pár koktél is legurult a végén. Ez itt kötelező együttes.
A Tom Yam és a Fish Amok helyi tradicionális ételek, csípős-kókuszos szósszal, friss hallal elkészítve... szuper!
A lemenő napban Dóci még megmasszíroztatta lábát és nem is értettük, hogy miért is rohanunk másnap tovább...
Giccses naplemente fotók
