Utunk a deltába ismét egy kis helyi specialitással kezdődött. Miután betoppantunk az ezernyi utazási iroda egyikébe, hogy buszjegyet vegyünk a Mekong-delta központjának számító Vinh Long városba, az ügyintéző nő 20 perces telefonálás alatt kiderítette, hogy van hely a nagyjából fél óra múlva induló buszra. Nagy örömünkben meg is vettük a jegyet, majd gyorsan beszereztünk némi harapnivalót az útra és vártuk, hogy elvigyenek a buszhoz. Miután jócskán elmúlt az indulás időpontja és még mindig az irodában ültünk kezdtünk kissé kételkedni az indulásban. Ekkor a jegyárus néni közölte, hogy csak öt óra múlva, a következő busszal tudunk elmenni, de "no problem". Ez Ázsia.
Miután a pénzünket nagy nehezen visszaszereztük, egy következő iroda segítségével vettünk pár (újabb) jegyet 5+1 dollárért. Az utóbbi egy dollár egy ölelős taxis fuvart takart, amivel elvittek minket egy helyi buszállomásra. Itt közölték, hogy várjunk. Szerencsére a "mototaxis" lány (az egyik fuvaros) volt olyan rendes, és megpróbálta kideríteni, hogy melyik mikrobusz lesz a mienk. Miután nem járt sikerrel (!) érezte, hogy nem kéne csak úgy otthagyni minket pőrén és a legjobb lesz, ha megvárja velünk az indulási időpontot és megpróbál minket felrakni a megfelelő járműre. Ez a megoldás vezetett a sikerhez.
A helyi sofőrök legtöbbje valószínűleg Magyarországon nem kapna jogosítványt a vezetési technikája és/vagy morálja miatt, és ez alkalommal sem kellett "csalódnunk". Igen nehezen viseltük a fék-gáz-fék-gáz folyamatos használata miatti lüktetését a kocsinak. Szerencsére a sofőr mellett kaptunk helyet, így csak a hangját hallottuk annak, hogy a hátunk mögött mások hogyan reagáltak a buszútra...
Miután épségben túléltük az utat, Vinh Longban, a kikötőben raktak ki minket, ahol a ránk akaszkodott hajós emberrel - nem túl olcsón - átvitettük magunkat egy nagyon hangulatos "home stay" szállásra egy közeli kis szigetre.
Kaptunk egy puritán, de nagyon kellemes szobát, majd elmentünk felfedezni a saját kis szigetcsoportunkat, ami tele volt szebbnél szebb növénnyel, óriási gyümölcsökkel és persze néhány helyi házával. És élvezkedtünk. Este együtt főztünk vacsit az egyetlen amerikai párral, akikkel egy szálláson éjszakáztunk, majd dumáltunk velük egy jót.
A Home Stay konyhája
Home stay: a legtöbb család, aki jó üzletet lát a turizmusban (Vietnámban ez nem egyedi), a saját otthonának egy részét megnyitotta a turisták számára, így egy éjszakát vagy pár napot az ember tényleg a helyiekkel együtt élhet, megismerheti a szokásaikat - már amennyit engednek belőle látni, együtt készítheti a vacsoráját velük, stb.
Kis sziget: a mekongi szigeteket úgy kell elképzelni, hogy a legtöbb kicsi sziget hiddal, földkupaccal, bambusz átjáróval vagy egyéb megoldással össze van kötve egy másikkal, így az egész egy-egy nagy összefüggő szigetcsoportot alkot.
Helyi élővilág
Másnap - hirtelen felindulásból - csatlakoztunk az amerikaiak csoportjához és együtt hajóztunk el megnézni az "úszó piacot". Ez nagyjából annyit tesz, hogy hajókon adnak-vesznek mindenfélét az emberek. Már előre jól rákészültünk, hogy felvásároljuk a fél bazársort, de sajnos ezt ki kellett hagynunk, mert egy-egy áru megszerzése a helyismereten kívül jelentős nyelvtudást is igényelt volna - ezen a piacon legalábbis.
A hajók elejére szemeket festenek, ami szerintük szerencsét hoz
Később átmentünk az egyik sziget specialitásának számító kókuszcukor (coconut candy) és rizspapír készítő műhelyébe, ahol nagyon szívélyesen körbevezettek minket. Miután mindent megnéztünk és megkostoltunk, egy néni hajtotta kis csónakba pattantunk, hogy bejárjuk a szigeteket elválasztó csatornák egyikét. A technika itt is különös: a csónakban hátul állva, előrefelé eveznek. A végén szokás szerint mindenki tartja a markát a borravalóért, de szerencsére a segítőkész idegenvezetőnk előre elárulta mennyit kéne nekik adni.
Ebédre megettünk egyet a méltán híres helyi "elephant ear fish"-ek közül. A legérdekesebb a halban talán a felszolgálási módja mert nem fektetve, hanem élére állítva szervírozzák, és így is kell leenni róla a husit, ami már koránt sem egyszerű. A kiadós kaja után bicajra pattanva bejártuk egy másik szigetcsoportot, ahol az iskolából szabadult fiatalok szívesen próbálgatták rajtunk a frissen szerzett angol nyelvtudásukat (where are you from és társaik).
Az egyik nagyobb mellékcsatorna
Kora délután tértünk vissza Vinh Longba, ahol elhatároztuk, hogy letérünk a kitaposott ösvényről és nem a tipikus helyeket nézzük végig a deltában, hanem a Lonely Planet ajánlásaira támaszkodva inkább saját utunkat járjuk. Hát, nem ez volt az első alkalom, hogy nem osztottuk az LP ömlengős véleményét. Röviden: Sa Decbe senki ne menjen - hacsak nem kimondottan a Lover című film egykori forgatási helyét szeretné megnézni - mert ugyanolyan ronda kisváros, mint bármelyik másik.
Miután másnap sikerült egy visszafelé tartó buszra felpattannunk, már száguldottunk is My Tho város irányába. Az egyetlen átszállást a nagyon lelkes helyiek segítségével hamar megoldottuk, így egykettőre célt értünk. Mivel az út végét helyi ölelős taxival kellett megoldani, a sofőrök tettek róla, hogy a haver által üzemeltetett utazási irodához vigyenek egyenesen. Itt kialkudtunk magunknak egy hajót, amellyel - az állítások szerint - eljuthatunk négy közeli híres szigetre, egy (női) kormányos kíséretében. (Még mindig a nők csinálnak minden fizikai munkát.)
Az első sziget "nem kis meglepetésünkre" a vásárlásról szólt. Itt újra megkóstoltuk a helyi banános és magos-mézes édességek mindegyikét, amit teával öblítettünk le. Kis sétálás után betértünk egy tradicionális zenével megspékelt gyümölcskóstolóra. A zene számunkra nehezen volt emészthető, ellentétben a számtalan finom gyümölccsel. Teli hassal és kis hajóval mentünk tovább egy aprócska csatornán keresztül aminek a végén újra a "sofőr" néni várt minket a kényelmes nagy csónakunkban. A pálmafákkal szegélyezett csatorna talán a leglátványosabb része lett volna a Mekong-túránknak, de az állandó "give a tip" felszólítások (és közben mutogatnak az evezősökre) a zsúfolásig megtelt medren igencsak rombolták a romantikát. Ráadásul a még több fuvarra - ezáltal borravalóra - kiéhezett két fiú(!) evezős olyan tempóval lapátolt, hogy örültünk, ha nem borulunk fel velük együtt.
A következő szigetet elérve már kezdett az idő esősre fordulni és a Mekong sem nagyon akart a medrében maradni. A kiszálláskor még csak bokáig érő víz fél órával később már a térdünket csapdosta és nem volt egyszerű a víz alatti láthatatlan járdán visszajutni a hajóba. Meg aztán nagyon jól lehet ilyenkor víziszörnyeket beleképzelni a koszos kavargó Mekongba.
Sötétedés előtt értünk vissza a szárazföldre, de a négy szigetből csak kettőt láttunk. Ezen persze nem kell(ett volna) fennakadni, mert teljesen normális dolog Ázsiában, hogy valamit fizetsz, aztán valamit kapsz - a kettő ritkán fedi egymást teljesen. Na nem mintha ilyen lazán tudtuk volna kezelni az újabb lehúzást.
A Saigonba vezető visszaút ismét nem telt teljesen eseménytelenül, mert kicsit többen voltunk a buszban, mint amennyit józan ésszel bele lehet képzelni: a nálunk megszokott 9 fős mikrobuszban 25-en tolongtunk cuccokkal együtt. Továbbá a lábunknál időnként szabadulni akaró kakas folyamatos rettegésben tartotta Dócit.
A fővárosba visszatérve egy óriási zivatar fogadott. A vízelvezetés megoldatlansága miatt az utcákon 40-50 centis víz hömpölygött, ami a teljes motorosforgalmat lebénította és az áramszolgáltatást is megszüntette, de aggodalmunkkal ellentétben a hotelünk utcája szerencsére szárazon várt minket. Érdekesség még, hogy a - feltételezhetően az agent orange által eltorzított - recepciósunkról továbbra sem tudtuk meg, hogy férfi vagy nő. Általában ellentétesen vélekedtünk a dologról, de többször előfordult, hogy megcserélődtek az álláspontok.
Visszatérésünk sajnos Zsombor egyre erősödő fogfájása körül zajlott, de a szerencsének tudjuk be, hogy egészen európai helyen voltunk ezidőtájt. Persze a fülünkben csengett az összes előzetes figyelmeztetés ezzel kapcsolatban. Kerestünk egy nívós kórházat, ahol borsos áron vállalták Zsombor két foggyökerének eltávolítását, de mindeközben kálváriát jártunk a vízumunk meghosszabbítása érdekében, ugyanis összesen két napunk volt hátra, a kezelés pedig tovább tartott volna. A sztori vége az lett, hogy inkább a fogorvost győztük meg arról, hogy gyorsabban fejezze be a kezelést, mert a tisztelt vietnámi hatóságok nem tudják meghosszabbítani délen azoknak a vízumát, akik északon lépték át a határt. Logika nincs benne, csak újabb pénzszedés. Az doktor néni ügyes kezének hála, az utolsó napon végül sikeresen átléptük a határt és eljutottunk Kambodzsába.
