Halong bayről már biztosan sokan hallottak, mivel ez egész Vietnám talán legismertebb, leglátogatottabb része, egyben Unesco védelem alatt is áll. Itt vannak azok a "tengerből kinőtt" kisebb-nagyobb sziklák/szigetecskék, amelyek rengeteg képeslapról, poszterről vagy egyéb felületről szoktak visszaköszönni.

Viszont kevesebben ismerhetik Cát Bá sziget nevét, ami igazából ennek az egész szigetcsoportnak a közepén helyezkedik el. Ez nagyjából egy 20x20 km nagyságú pukli, amit a turisták beözönlése előtt egyszerű kis halászfalvak öleltek körbe, ma viszont már szállodák sora várja az idelátogató idegeneket. Szerencsére még nem mindenki felejtett el halászni, viszont nem egyszerű elviselni a percenként valamijüket felkínáló vietnámiakat, akiknek szent meggyőződésük, hogy a turistákat azonnal, a lehető leghatékonyabb módon meg kell kopasztani.

Már a hanoi szállodánkban próbáltak mindenféle két, három és soknapos utat ránk sózni Halong bay megtekintésére, de nem hagytuk magunkat, és rossz turistákhoz méltóan inkább magunk próbáltunk meg megoldani a szigetre jutásunkat és az ott tartózkodást. Eddig mindig ez bizonyult a jobb és olcsóbb megoldásnak, mint ahogy ezúttal is.

Cát Bá települést szépnek talán nem nevezhetnénk a benne található különféle színű és magasságú szálloda miatt - amire nem is igazán voltunk kíváncsiak - úgyhogy fogtuk a cuccainkat és átballagtunk a két öböllel arrébb található alternatív szállásra, ahol a megfáradt utazók egy-egy bungallow-t tudnak kibérelni és abban tölteni az éjszakát.

Cát Bá város

Kicsi bungink

A hozzá tartozó part szinte paradicsomi, a kiszolgálás viszont ennek épp az ellenkezője, és sajnos az árak sem túl barátságosak (kb. 3500 HUF/bungi/éj, bezzeg a Lonely Planetben 500 Ft-os árakról írtak), de viszont nyugta van az embernek és nekünk éppen akkor ez volt a legfontosabb a zsúfolt városok után.

Már előre eldöntöttük, hogy a másnapot tengeri kajakozással töltjük. Sétálás közben leszólított minket egy helyi arc, aki elég kedvező áron kínálta saját (szerinte nagyon jó) kajakját, úgyhogy belementünk a bizniszbe. Előtte - kérésünkre - elvitt minket motoron (mindhárman egyen!) egy közértbe, majd a piacra és irány a szomszédos kikötő, ahol a kajakok állomásoztak.

Telepakoltuk a kajakunkat a vásárolt gyümölcsök garmadával és már evezhettünk is a karszthegyek, a tenger és a szabad bícsek irányába. Mivel a térképolvasás továbbra sem az erőssége senkinek errefelé, így nem is nagyon létezik a turisták számára elérhető normális térkép az apró szigetekről, úgyhogy egy A4-es színes fénymásolat volt a vezetőnk a - Ha Long bay folytatásaként számon tartott, de turisták által kevésbé megszállt - Lan Ha bayben. Szerencsére a parttal rendelkező szigeteket a többi közül már kilométer távolságból ki lehet szúrni, így igazából csak eveztünk, épp amerre kedvünk tartotta. Egy-egy evezés után csak kifeküdtünk a fehér homokos partra (ami a trópusi erdővel borított sziklák alján alakult ki), majd ha ráuntunk akkor fogtuk magunkat és áteveztünk egy másikra, vagy a sziklák között lapátoltunk ide-oda.

Este a kikötőbe visszatérve egy néni vendéglőjében (egyetlen vendégként) halat vacsoráztuk, akinek az angol tudása a "very good"-nál sajnos nem terjedt tovább, azt viszont sokat emlegette saját főztje kapcsán. Kommunikációs hiányosságokat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy folyamatosan vietnámiul magyarázott és pakolta a nagy tálból a saját kis tányérjainkba az ételt. A "verigúd" vacsi után ölelős taxival visszamentünk a városba, majd onnan gyalog a bunginkba.

Ölelős taxi: az út szélén sok esetben látni olyan embereket, akik a saját motorjukon ülnek/fekszenek/nézelődnek, stb. Ezt Kínában még nem tudtuk mire vélni, de Vietnámban kiderült, hogy ez egyfajta taxi, amit ölelős taxinak hívnak. Az emberrel lebeszéled, hogy mennyiért visz el a kívánt helyre, majd felpattansz mögé és már robogtok is. Vietnámban nem tudjuk az okát, hogy miért, de nagyon ügyelnek arra, hogy minden motoroson legyen sisak (valószínűleg büntetik), így az ölelőstaxisöfőrök szépen hordják magukkal a pótsipkát, amit szigorúan az utas fejébe nyomnak.

Van ezen kívül még két fogalom, amit motorosokra használnak. Az egyik a "motor driver" a másik az "easy driver" - mint az Üvegtigrisben. Az előbbi azt jelenti, hogy a motoros ürge "csupán" annyira képes, hogy elvisz oda ahova kéred, míg az "ízidrájver" minden esetben beszél angolul, ismeri a helyeket, amiket a turisták szeretnének megnézni, szóval egyfajta idegenvezető is, és persze az ára is jóval borsosabb.

Másnap reggel anyagi megfontolásból beköltöztünk egy városi hotelbe, ahol motort béreltünk, hogy azzal fedezzük fel a szigetet. A vezetés eleinte okozott némi problémát, mivel itt rendszerint félautomata motorokat használnak. Ez azt jelenti, hogy váltani kell, de kuplung nincsen, ami leginkább megálláskor okozott problémát, de idővel rájöttünk a trükkjére (nem fullad le, tehát nem kell visszaváltani, csak végső esetben), úgyhogy onnantól simán szárnyaltunk előre.

Szelíd motoros

Egyéb közlekedők

A tankolás szintén nem eu szabvány szerint történik: először elkalauzoltak minket egy kis épülethez, ahonnan egy kedves leányzó kijött és megkérdezte, hogy mennyit kérünk. (Semmi jelzés, hogy benzinkútnál járunk - ezt minden helyi tudja.) A kívánt mennyiséget másfél literes flakonokban hozta ki ezután, amit egy nagy tölcsér segítségével a motorba töltött. Végül nagyjából a betöltött mennyiséget fizettük ki (vagyis kicsit többet, de minek itt garasoskodni).

Első motoros utunk a sziget közepén található nemzeti parkba vezetett. Egy kevésbé forgalmas részen Dóci átvette a sofőr szerepét és onnantól ő fuvarozott a NP bejáratáig.

A kapunál szépen megvettük a belépőt, majd vártuk a helyi vezetőnket, hogy elkísérjen minket a hegyre. Negyed óra után kiderült, hogy olyan itt nem jár a jegyhez, úgyhogy kettesben másztuk meg a trópusi erdőben található kilátót - szerencsére eltévedni nem lehetett. Az ösvény az erdőben helyenként ki volt kövezve, de ezt leszámítva igazi őserdőben érezhettük magunkat. A kilátó viszont erősen hasonlított minden más ázsiai építményhez: egyszer megépítették, aztán többet ember fia nem vette a fáradságot, hogy karban tartsa, így erős pusztulásnak indult. A felső részt már szinte teljesen megette a rozsda, és korlát sem volt már folytonos.

Visszatérve újra mocira pattantunk, és mivel már farkaséhesek voltunk, ezért kerestünk magunknak valami helyi étkezdét. Az út közelében akadtunk rá egy horgásztó mellett kialakított étteremre. A vendéglátós néni igen szuper kaját rittyentett, úgyhogy innen már teli hassal robogtunk tovább a szigeten található kórház barlangba.

A vietnámi - vagy ahogy ők nevezik, az amerikai - háború alatt működő objektumban egy helyi arc vezetett végig minket és minden egyes szobánál elmondta, hogy milyen funkciót töltött be. Azért volt vicces a dolog, mert a szobák nem voltak többek üres betonkockáknál, így sokat nem lehetett látni az egykori funkciókból. De vezetőnk szépen felsorolta, hogy első beteg szoba, második beteg szoba, orvosi szoba, étterem, ping-pong terem, mozi, stb. És amire a legbüszkébb volt: a barlangban aludt maga Ho Chi Minh vezér is, akit többször is fölemlegetett a 10 perces idegenvezetés során.

Este még toltunk egy megérdemelt kört a legújabb kedvencekből: mixed fruit pancake, mango shake, (utóbbi csak éretten jó) majd eldöntöttük, hogy egye fene, maradunk még egy napot és nem sietünk tovább...

Harmadnap - minden elvünkkel ellentétben - befizetünk egy vezetett túrára, abban a reményben, hogy elvisznek Halong bay kis szigeteihez és ott szintén kajakozhatunk egyet a sziklák közt. Reggel a hotel recepciósnál ki is pengettük a nem túl baráti összeget a kívánt túrára, még egyszer fixáltuk az útvonalat, és néhány telefon után röpítettek is minket a kikötőbe, mondván, hogy 10 percünk van a hajó indulásáig. Búcsúzóul még hozzátette, hogy nagy szerencsénk van, mert csak öten leszünk a fedélzeten. így utólag, több tapasztalattal már látjuk önnön naivitásunkat a dologgal kapcsolatban, de akkor hidegzuhanyként értek minket az események.

Először is 7.30-ra üres hassal átvittek minket a kikötőbe, mert sietnünk kellett. Az állítólagos azonnal induló hajónkra ezek után várnunk kellett vagy háromnegyed órát, de septiben ki is derült, hogy a három utastársunk előző nap lebizniszelte és kibérelte magának az egész hajót, amire föl akartak tenni minket. Erről persze az utazásszervezők nagyvonalúan megfeledkeztek, és miután a károsultak jogosan felemelték a hangjukat, hogy nem erről volt szó, mi kényszerűen áttelepültünk egy jóval kisebb és kényelmetlenebb hajóra. Még ez sem lett volna tragédia, de újabb háromnegyed óráig kopácsolt a "kapitány", hogy egyáltalán életet leheljen a csotrogányba. Ekkor már - feltételezhetően - három kézen át ment a pénzünk, rá is kérdeztünk, hogy ugye fogunk tudni kajakozni, de szerencsére bólintott a vezetőnk.

Hajónk

Hozzá kell tenni, hogy a vietnámiak kb. úgy beszélnek angolul, mintha egy tojás lenne a szájukban és háromszor kell visszakérdezni mindenre, mert vagy nem érted mit akarnak, vagy nem vagy biztos, hogy megértették (és tudomásul vették), te mit akarsz. Kissé morcosan, de beletörődtünk, hogy mára ez a jussunk (végül is nem rossz egy ilyen helyen kibérelt hajóval furikázni) és csiga tempóval elhagytuk végre a kikötőt. Egy óra utazás után gyorsan le is parkoltunk egy másik hajó mellett és mehettünk kajakozni. Nem egészen így képzeltük el a dolgot, mert egy szigettel beljebb kajakoztunk előzőleg, így rá is kérdeztünk, hogy Halong baybe mikor jutunk el. Ekkor már jött a válasz, hogy azok a szigetek túlságosan messze vannak, itt kajakozzunk és jöjjünk vissza délre ebédelni. Nem túl lelkesen, de megnéztük a Lan Ha öböl újabb néhány szigetét - persze sajnálni azért nem kell érte, de igen bosszantó tud lenni, ha az ember másra készül (és fizet) eredetileg.

Visszatérve az ebédünk igen kellemes volt, el is fogyasztottuk gyorsan a rákokat, halat, pörkölt mogyit, rizst, (hideg) omlettet és a tengeri dudvákat, amit elénk raktak. Közben a kiszolgáló néni kólát és helyi sört tukmált ránk, de ezeket pár korty után ott is hagytuk. 

Aztán vártunk. Hogy mire, arra csak akkor jöttünk rá, amikor előző három utastársunk fölszállt a szomszédos hajóra: ők még nem ettek. Ekkor már ugyan minden reménnyel felhagytunk, de megkérdeztük ifjú kapitányunkat, hogy mégis mikor juthatnánk el a Halong bay nevezett pontjára?! Természetesen megismételte az előzőleg hallottakat, vagyis az úticélunk túl messze van (nem több mint 10 km), és ahhoz fizessünk be 2 napos túrára, mert már késő volna oda elindulni (délután 1-kor)... Azonban fölkínálta a lehetőséget, hogy arrébb visz 1 km-rel, és ott kajakozhatunk, avagy elvisz minket a Monkey Islandre - ami útban van hazafelé (ezt nem tette hozzá). Ez utóbbit választottuk végül a fickó enyhe unszolására. Indulás előtt a hajónkat hozzákötötték a másikhoz (nesze nektek külön bérlemény), hogy így is spóroljanak kis üzemanyagot.

A Monkey Island amúgy gyönyörű, megint láttunk hülye majmokat és sok turistát. Vagy fordítva.

Kilátás a sziget egyik csúcsáról

És amíg a parton Tarzanosat játszottunk (mezítláb másztunk föl az egyik csúcsra), addig fuvarosunk gyorsan visszament a kikötőbe és fél óra alatt hozott még egy nagy adag zsíros turistát, hogy biztosan meglegyen az aznapi betevője. Azért még a poénhoz hozzátartozik, hogy kiszállás előtt kifizettették velünk az ingyenesnek hitt, kedvesen felszolgált sörünket is.