Hanoi buszutunk vége újabb meglepetéssel szolgált. Megérkezésünk előtt pár perccel egy ismeretlen figura pattant fel a buszra és a két turista párnak (az egyik mi voltunk) elkezdte már a buszon mondani a szokásos fejtágító szöveget: "Köszöntjük városunkban, van egy jó hotelem, és egy utazási irodám, amit ajánlok..." Majd ezek után a busz lerakott minket egy mindentől távol eső helyen - mit ad Isten, pont a csávó utazási irodája előtt. Itt még pluszban ránk akaszkodtak a taxit/vezetett túrát/motorbérlést és minden mást kínáló, erőszakosan nyomuló emberek, akiket nem volt könnyű lerázni. Pár sarokkal arrébb jöttünk rá - a menekülési hangulatot levetkőzve, hogy azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk. Keringtünk pár percet, majd bementünk egy színvonalasabb hotelbe, ahol nagyon segítőkészen útba igazítottak minket és kerítettek nekünk egy taxit.
Vietnámra (és Kínára is) jellemző, hogy az emberek nem tudnak térképet olvasni. Általában az sem tudják megmutatni, hogy hol vagy az adott térképen, viszont általában szeretnének segíteni megtalálni az utat. Végül a legtöbb esetben azt a megoldást kapjuk, hogy fogjunk egy taxit, majd az oda visz, ahova szeretnénk. Ez esetben éltünk is vele.
A régi negyed utcái
Ventilátorszerelő szakszerviz
Délutáni szieszta
Sofőrünk a taxiban szintén nem volt a helyzet magaslatán, pár párcig nézegette a térképet, hogy hova is szeretnénk menni, majd megindult egy irányba. Háromnegyed óra dugóban eltöltött várakozás után kitett minket egy hostel előtt (480 HUF-ért), ami igaz nem ott volt, ahova mi kértük, hogy vigyen, de akkora már mindegy volt, csak találjunk valamit és ne a taxiban töltsük a délutánunkat. Egyébként az újonnan szerzett szálláshely teljesen rendben volt és a 6 dolláros ár tartalmazott egy eddig teljesen szokatlan, svédasztalos reggelit (igazi tejeskávéval!), ami minden eddigi problémát feledtetett velünk.
Kávézó olvasóknak: Vietnámban is csak ritkán ismerik azt, hogy "White coffee" vagy "coffee with milk". Vagyis magát a kifejezést haszálják, de szerintük a kávé tejjel azt jelenti, hogy rövid fekete sok, rettentő édes sűrített tejjel, ami számunkra teljesen ihatatlan. Ezt azóta megtanultuk és mindig előre megkérdezzük, hogy "real milk or whitener", amire szinte minden esetben értetlen tekintet a válasz, ezért inkább nem kávézunk. Ide tartozik még, hogy a limonádéjukat is nálunk inkább szirupnak árulnák, amiben annyi cukor van, amennyit a víz már fel sem tud venni.
Hanoi egy elképesztően nyüzsgő város, elképzelhetetlen mennyiségű motorossal, akik elfoglalják a parkoló járműveikkel a járdákat, viszont az úttestről ledudálják a gyalogost. Átkelni sokszor csak úgy lehet, hogy méterről méterre megáll az ember az út kellős közepén, százan kikerülik minden irányból, majd ha jön egy kis üresedés, lehet tovább araszolni a túloldalra.
Az első teljes napunkat arra szántuk, hogy megnézzük a város nevezetességeit. Azt tudtuk, hogy Ho Chi Minh vezér mauzóleumába csak korai keléssel juthatunk be, úgyhogy ezt másnapra halasztottuk (ezáltal végül őt sem láttuk), helyette inkább megnéztük a "Temple of Literature"-t, ami nevével ellentétben egy ezer éves egyetemet takar.
A vezér mauzóleumának zárt kapui
Az egyetem bejárata
Az itt végzettek neveit (amiből három-négy évente kb. 5-10 fő volt) minden esetben kőtáblába vésték az utókornak. Ezután átballagtunk az egylábú pagodához, ami kiábrándító módon egy poshadt pocsolya közepén álló kicsi épület és nem nagyon értjük, mit keres az útikönyvekben.
Végzősök névsora
Egylábú pagoda
A nap fényét emelte viszont a városban található neogótikus katedrális, ami kellemes atmoszférájával megnyerte tetszésünket. Meg aztán nem sok francia emlék maradt az amerikai szőnyegbombázásokat követően.
A legtöbb új épület egyébként keskeny, betonból van (még a sátortető is), és iszonyat csiricsáré színekre festik az utcai homlokzatukat, az oldaluk meg marad szürke és ablaktalan. Ez nagyjából egész Vietnámra jellemző építkezési forma.
Tipikus, de nem annyira színes
Nem tipikus, imperialista
A katedrális mellett pihiztünk egyet, amit egy könyvárusnak álcázott koldus tett emlékezetessé. Angol nyelvű könyveket árult, többek között Lonely Planetet, amire azért rákérdeztünk mennyibe kerül. Talán 250000 dongról indultunk, pár perc múlva már 150000, majd távozásunkkor 120000 dongért (5 dollár) kínálta az eredetileg 25 dolláros könyvet. Kétség nem fért hozzá, hogy hamisítvány, de mivel úgy gondoltuk, hogy a későbbiekben jól jöhet némi nyomtatott információ, megvettük.
Idő közben rájöttünk, hogy még ennél is olcsóbban meg lehetett volna kapni. Egy-egy "terméket" nagyjából a megadott ár harmadáért éri meg megvenni, ekkor még/már mindkét fél jól jár. Még nem vagyunk túl profik az alkudozás terén, de egyre több trükköt tanulunk mi is, úgyhogy mire hazamegyünk, már nagyon menni fog a dolog. Persze otthon max. a kínai piacra járhatunk ki gyakorolni.
Napközben sikerült belefutnunk egy, már korábbról ismert, de még meg nem tapasztalt turista-átverési trükkbe is. A dolog úgy néz ki, hogy az utcán és odajön hozzád egy angolul jól beszélő fiatal, aki helyi egyetemistának/művésznek adja ki magát és meginvitál egy általa ismert teázóba avagy a kiállítására némi barátkozást követően. Miután elfogyasztottatok mindent, megkapod a hatalmas összegről szóló számlát, amit természetesen neked kell kifizetni, és ha ellenkeznél esetleg, akkor megfenyegetnek, hogy hívják a rendőröket. Mivel mi már Kínában megkaptuk a kellő felkészítést a hostelünkben, így hamar lepattintottuk a próbálkozó fiatalokat (az egyik amúgy bőven túl volt a 30-on). Viszont észt szobatársunk ismerte ugyan a trükköt, de sajnos mégis belesétált a csapdájukba, mert olyan meggyőzően adták a tanár és tanítvány szerepet.
Hanoiban is tettünk egy sétát az éjszakai piacon, de nem volt olyan izgi, mint a kínaiak, ezért rövidesen nyugovóra tértünk ablaktalan (de hálistennek légkondicionált) szobánkba.
Bazársor
Kókusz zselé kókuszban
Vajon mi?!
A csajok persze ebből is kimaradnak
Városi vasút
Egy kedves barátunk (thx Köbi!) ráérős perceiben összesítést készített az eddigiekről:
