Megint jól le vagyunk maradva a beszámolókkal, mert jelen időben már Vietnámban utazgatunk (most éppen a Halong bay melletti Cát bá szigeten), de az eddigieket sem szeretnénk kihagyni...
Leshan után a tényleg közeli Emei Shan (Shan = hegy) megmászása mellett döntöttünk. És végre meg is kaptuk amiért ilyen távolra utaztunk, nagyjából olyan formában, amilyennek elképzeltük a leírások alapján. A 3100 méter magas hegy a buddhisták egyik legfontosabb zarándokhelye, és teljes elképedésünkre végig kiépített út és lépcsősor vezetett föl a hegycsúcsra. Elsőre elég nehéz elképzelni 3000 méter lépcsőt, de tényleg van ilyen. Valahogy az ember folyamatosan azt várja, hogy a következő kanyar után már biztosan nem nincsen több. De van!
Enélkül amúgy nem sokan másznák meg a szent hegyet, bár szerencsénkre a turisták többsége így is az egyszerűbb utat választja: busszal és libegővel viteti föl magát egy ideig, onnan pedig egy rövid sétával ki is pipálhatják amiért jöttek. De minket nem ilyen fából faragtak ugyebár.
Hordárok várják a lusta vagy elfáradt utazókat
Emei Shanon az idő nem volt a mi pártunkon: az első nap csak ködszitálást kaptunk a nyakunkba, második nap szinte folyamatosan esett kisebb-nagyobb intenzitással és csak a harmadik nap, a csúcson láthattuk meg másodpercekre a kék eget. Ez az időjárás amúgy egyáltalán nem ritka errefelé, az egész hegycsoport szinte állandóan ködbe borul. Talán azért, hogy fokozza a misztikus hatást. Vagy inkább azért lett szent hegy, mert a köd titokzatossá teszi. Vagy talán tényleg szent.
Folyamatos köd
Azért mi is csaltunk egy picit, mert nem teljesen lentről, hanem a késői indulás miatt kicsit magasabbról indultunk, és buszoztunk egy keveset. Fölös cuccainkat bölcsen Juliánál hagytuk, mert úgyis Chengdouból lehet tovább utazni dél felé. Az út megtervezését nehezítette, hogy normális, méretarányos térképet nem lehetett kapni sehol, viszont volt helyette dekoratív, de teljesen pontatlan térképszerű rajz. A második napra tervezett 30 km-t és 1200 m szintet (amiben nem voltunk biztosak, hogy meg tudjuk tenni) fél nap alatt letudtuk, így végül nagyjából 45 km-t és 1800 m szintet tettünk meg egy nap alatt a térkép szerint, amiből legfeljebb a szintkülönbség tartalmazhat némi igazságot. A távolságok meghatározásánál a "fele sem igaz módszerre" támaszkodtunk, de igazából egyáltalán nem volt érdekes hol járunk, mert időnk volt mint a tenger és minden hosszabb lépcsősor után egy-egy helyi kis kifőzdébe (vagy árusokba) ütközik a megfáradt látogató.
Bazársor az első métereken
Itt is előszeretettel kínálgatták a szokott módon a portékájukat: "hellowater, hellocola, hellocomein" - mindezt persze csinglishül (Juliától tanultuk a találó kifejezést a kínaiak angol kiejtésére). Van aki csak helózik, mindenféle egyéb szándék nélkül és vigyorogva várja, hogy válaszoljunk neki. De itt ez szerencsére nem volt annyira divat, bár menet közben néhány kínai srác megállított és mutatta, hogy "fotó", majd kiderült, hogy nem magukról akartak csináltatni képet, hanem rólunk... Kicsit hálivudi sztároknak éreztük magunkat. :-)
Mesebeli tájakon
Emei Shan az elképesztő diverzitású növény és állatvilágáról is híres, aminek felemás módon örültünk. Pl. az ízeltlábúaktól nem voltunk túlzottan lelkesek, viszont majmokat nagyon szerettünk volna látni.
Az ízeltlábú részleg
A majmok ugyebár távoli rokonaink, ezért nem kell a szomszédba menniük egy kis ravaszságért, és köztudottan a bamba turisták hátizsákjára utaznak, mert tudják, hogy abban van a fincsi kaja. Ezért bambusz botokat lehet kapni mindenhol a majmos atrocitások (harapást is beleértve) megelőzésére.
Botárus néni
És aki miatt a bot kell
Egy órás gyaloglás után rögtön rá is akadtunk az első turista- és majomcsalogató helyre, ahol testközelből méregethettük egymást szőrös barátainkkal. (A szitut egyes szám első személyben könnyebb elmesélni.) Örömömben és egy közös majmos fotó kedvéért rutinosan Zsombornak adtam a botomat és bátran beálltam az első majom mellé a fotózáshoz. De amint kissé elfordultam, abban a pillanatban a hülye majom már a nyakamban himbálózott, akit szerencsére egy hatalmas sikollyal és egy jól irányzott vállvetéssel ledobtam magamról. (Zsombor szerint inkább a majom ugrott le rólam és együtt sikítottunk...) Ezt követően óvatosabbak lettünk. Fölfelé haladva a majmok és emberek aránya megváltozott az ő javukra, ezért koránt sem volt olyan vidám a helyzet, amikor furmányosan közeledtek felénk és/vagy morogtak ránk. A botot fogtuk is erősen és érdekes módon egyre többen verődtünk össze egy csapatba. Elsőként egy holland fiú párossal ismerkedtünk meg (későbbiekben kiderült, hogy nem alkalmi a kapcsolatunk), majd két kínai leányzó és végül két tibeti pasi csapódott hozzánk.
Az első éjjelt egy kolostorban töltöttük, másodjára pedig egy fűthető takarókkal felszerelt tuti kis magánszállást szereztünk egy hegyi családnál.
Első szálláshelyünk: egy kolostor
Szerzetesi körülmények
A magánszállás speciális technikai megoldásai (lásd: füstelvezetés)
Harmadnap hajnalban szerettünk volna csúcsot mászni, hogy a napfelkeltét lássuk, de a köd miatt kihagytuk és kicsit később, a reggeli órákban értük el a csúcsot. A jelenetet mintha előre megtervezték volna az égiek: az utolsó lépcsősoron fölfelé haladva láthattuk meg a hegytetőn ülő Buddha homályos körvonalait, majd a közelébe érve hirtelen feloszlott a köd és teljes nagyságában megpillantottuk a napsütésben csillogó, hatalmas arany szobrot. Majd pár másodperc múlva újra felhőbe burkolózott, mintha csak kis adagokban engedné befogadni saját látványát. A háttérből sejtelmes zene szólt, ami még tovább fokozta a spirituális élményt.
Megérkezés a csúcshoz
A köd miatt ugyan a kilátásból nem észleltünk semmit, de az talán túlzás is lett volna egy ilyen reggelre. Miután feltöltődtünk élményekkel, elindultunk vissza a ködszitálásba majd fél óra lépcsőzés után elégedetten felültünk az első lefelé tartó buszra és visszatérve Chengdouba, Juliánál töltöttünk még egy éjszakát.
