Újabb sokkoló nagyvárosba érkeztünk és kicsit már kezdett tele lenni a hócipőnk a rengeteg emberrel, zajjal, bűzzel és a kiabálós kínaiakkal. A vonatút egyetlen pozitív tulajdonsága az volt, hogy a hostelből már korábban megismert angol párral kerültünk egy "kabinba", így volt kivel társalogni a 16 órás zötykölődés alatt.
Norma, Oli, Dóci
És még olyan igazán természetközeli helyre nem sikerült eljutnunk, amiért eredetileg Kínába jöttünk. (Persze nem ezért jöttünk Kínába, hanem mert ide hozott a transzszibériai expressz. :-) És ettől a nemzeti ünneptől szerettünk volna már nagyon megszabadulni, mert minden drágább, tömegnyomor van és nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen bárhova is eljutni. Chengdou azért más egy kicsit, mert itt próbáltuk ki első alkalommal a ”couchsurfing” nevű társasjátékot. Aki még nem hallott róla: van egy internetes oldal (www.couchsurfing.org), ahol be lehet regisztrálni azoknak az embereknek, akik fel tudnak ajánlani egy vagy több szabad fekvőhelyet, és/vagy szívesen elkalauzolják a városukba tévedt idegent. Lehet regisztrálni azoknak is, akik szállást keresnek (lásd: mi), de persze ez a két csoport elég nagy átfedésben van. Mert mikor az ember utazik, akkor szállást keres, amikor pedig otthon van, akkor szállás kínál. Az egész teljesen mentes az anyagiaktól és a legjobb benne, hogy a helyi ember sokkal jobban ismeri mit és hol kell csinálni, mint egy szokványos útikönyv.
Szóval Chengdouban volt az első couch-unk, egy Julia nevű nagyon kedves lánynál. (Kínában divat, hogy mindenki keres magának egy, a saját nevéhez nagyon hasonlító amerikai nevet és azt használja. Tehát Julia természetesen nem Julia, de nekünk is és neki is így a legegyszerűbb.)
Juliának egyébként van egy albérlője is, továbbá együtt érkeztünk egy másik, Hongkong melletti városban tanuló, couch-oló kínai lánnyal, Jennyvel. Tehát a viszonylag kis lakásban öten voltunk, de mivel mindenki nagyon szimpatikus és kedves volt, jól elfértünk – csak a kanapék voltak európai mércével kicsit rövidek, úgyhogy még mi is lelógtunk róla. A lakás egyébként a külső kerületek egyikében, a 13. emeleten van. (Lásd 1. kép)
Julia, Jenny, Zsombor
Az első este négyesben elmentünk vacsorázni egy olyan helyre, ahova magunktól be nem tettük volna a lábunkat, mert olyan tipikusan gyanúsan néz ki kívülről: kicsit koszos minden, az asztalok ragadnak, a konyhában fekete minden az odaégett zsírtól. De Juliánk azt mondta, hogy ő sokszor jár ide és szereti, úgyhogy hittünk neki és nem jártunk rosszul. Az étkezés a következőképpen zajlott: mindenki vett magának egy tálcát és odament egy hűtőszekrénysorhoz, majd elkezdett válogatni a benne található, pálcikára tűzött dolgokból. Ha az ember jól kiválogatta magát, az egészet odaadta a szakácsnak, aki elvitte hátulra, egy általunk nem látható helyre (talán jobb is így) és pár perc elteltével kifőzve hozta vissza a pálcikán lévő dolgokat, beletette az asztal közepén lévő "fűszeres-leveses" kondérba, majd újabb válogatás után elfogyasztottunk mindent. Közben még kaptunk egy tálkában valami fűszeres, fokhagymás, olajat, amibe evés előtt mártogattuk az ételt, hogy ne legyen túlságosan megterhelő a sok fűszer a gyomrunknak. A lecsupaszított pálcikákat pedig egy vödörbe dobáltuk az asztal mellé (általában a földre szórják a fölösleget, bármi is legyen az). A vacsora végeztével összeszámolták, hogy hány pálcikáról ettük le a rajta levő dolgokat és ez alapján mondtak egy fizetendő összeget. Ez egyébként egy nagyon elterjedt módja a vacsorázásnak errefelé és ezt követően többször éltünk is vele. A kaja után visszamentünk a 13. emeletre és teli hassal jól bealudtunk.
Az esti séta helyszíne
Másnap Jennyvel (az újonnan kinevezett idegenvezetőnkkel) elmentünk a helyi panda kutató központba. Láttunk is vörös pandát (ami lehet, hogy nem is panda), óriás pandát (ami biztos, hogy panda) és kis pandát (ami óriási lesz). Sajnos a kis pandákat csak pár másodpercig láthattuk, mert a tömeg tolt hátulról, a szigorú felügyelő pedig szigorúan felügyelt elölről, nehogy fotózzunk. Aztán a parkban láttunk még egy pár fekete hattyút, ami számunkra újdonság volt, és iszonyú mennyiségű aranyhalat, amiből jó pár fogást ki lehetett volna hozni, mert annyian voltak, hogy alig fértek el egymástól.
Délután hármasban visszamentünk a városba és Jenny elkalauzolt néhány, amolyan tipikus chengdoui, vagyis inkább kínai, igen kellemes atmoszférával rendelkező sétálóutcába.
Hazafelé beugrottunk egy kínai masszázsra (Dóci legnagyobb örömére), majd az utcán bbq-ztunk a házunktól pár sarokra (persze ezt is helyi néni és bácsi sütötte meg, de mi válogattuk össze) és megállapítottunk, hogy kínaiakkal legjobb Kínában lenni, mert sokkal jobban lehet érezni a helyi szokásokat. Na meg a szecsuáni őrült fűszereket. Ami igazán csíp az kétszer csíp – nem véletlenül tartja a mondás...
A másnapunk kissé másnaposan telt, mert egész nap szinte ki sem mozdultunk a szobából. Filmet néztünk, beszélgettünk, reggelire Julia készített valami bundás kenyér féle helyi kaját, ebédre pedig a volt pasija számlájára rendelt nekünk a KFC-ből harapnivalót. Este Jenny – elutazásának „örömére” – megvendégelt minket egy halas hot-pot-ra, ami talán az eddigiek közül a legjobb volt, mert annyira nem volt fűszeres.
Másnap reggel mi is buszra szálltunk és elutaztunk Leshanba, a 100 km-re lévő, helyi viszonylatban kicsinek minősülő városkába.
