A hét napos nemzeti ünnep közepette nem egyszerű vonatjegyet szerezni Kínában. Nem is sikerült. De mivel nem akartunk újabb napokat Pekingben eltölteni, így kénytelenek voltunk megvenni a legolcsóbb repülőjegyet Xianba, ami közbeiktatott megállóval (leszállással) teljesítette a távot. Kicsit aggódtunk, mert a repjegyes csaj azt mondta, hogy nem is hallott még erről a légitársaságról és hogy valami kis gépre kaptuk a jegyet. Szerencsére a reptéren kiderült, hogy annyira nem is kicsi a gép, sőt még kétszeri kaját is kaptunk ami a jegyárban benne volt.
Érdekes, hogy – európai szemmel – sehogyan sem sikerül eltalálniuk a megfelelő evőeszközt a megfelelő ételhez: alap a pálcika, de a levest villával eszik, a müzlihez szívószálat adnak, a lekvárhoz pedig kiskanalat.
Pozitív élmény, hogy kutyákat és cicákat nem nagyon esznek errefelé, ellenben szeretik őket. Viszont kutyából csak a macska méretű a menő.
A kicsinek számító, 5 milliós Xianban a hostelek nagyon jók, úgy mint korábban Pekingben. Általában minden este rendeznek valami partit a lakóknak, így sikerült kifognunk két „free hot pot party”-t és egy „free dumpling party”-t.
Ez utóbbit leginkább egy mártogatós ravioli partyhoz lehetne hasonlítani. Megmutatták, hogy hogyan lehet ezt a kínai lapos gombócot elkészíteni és mindenki meg is csinálta a saját kis gombócait. Aztán elvitték az egészet egy nagy lábosban és kifőzve hozták vissza – persze akkor már minden össze volt keveredve, de ettől függetlenül mind elfogyott.
Xian leginkább arról nevezetes, hogy a közelében található a híres kínai cseréphadsereg. Elhatároztuk, hogy most nem fognak rajtunk nagyot kaszálni, és magunk jutunk el az ásatásig. A hostelben persze megpróbáltak lebeszélni, mert a nemzeti ünnep alatt még a szervezett buszokkal sem egyszerű a közlekedés, de nem hagytuk magunkat. Szerencsére hamar megtaláltuk a helyi járatot, ahol kb. 50 méteres embersor várakozott. A helyi busztársaság fel volt készülve a nagy menetre, így 5 percenként indultak a buszok, tehát egy negyed óránál nem is kellett többet a buszra várnunk és már vittek is minket (7 yuanért – kb. 210 HUF) a kiállításra. Ahol persze a belépő megint húzós összeg volt.
(Kínában a közlekedés olcsó: 30 HUF a buszjegy, 60 HUF a metró, 6200 HUF egy 24 órás vonatjegy. Viszont a belépőknél az általunk kigondolt ár többszörösét kell fizetni: a legolcsóbb belépő egy ezres, a legdrágább pedig 5000 HUF körül mozog. Továbbá sokszor csinálják, hogy egy helyre több belépőt kell fizetni: ha bemész Pekingben az állatkertbe, akkor veszel egy baromi drága „pandás” belépőt, aztán ha eljutsz pl. a pingvinekig, akkor ott egy másik belépőt kell venni, majd egy újabb belépő kell az akváriumhoz, és így tovább.)
A cseréphadsereg tényleg nem leírható, és a fényképek sem adják vissza azt a döbbenetet, amit az ember az első csarnokba történő belépéskor tapasztal. És még nincs is kiásva az összes katona.
Az útvonal három nagy fedett feltáráson visz végig, amelyek katonai rangjuk szerint kerültek az egyes vermekbe (gyalogság/gyalogság+lovasok/főparancsnokság), akik mind a császár sírját hivatottak őrizni. Valószínűleg nem élt makulátlan életet, ha többezres seregre volt szüksége a túlvilágban, de ennek ma sokan örülünk.
Meg lehet nézni egy külön kiállítást, ami egy erre a célra épített épületben található. Itt vannak a különösen drága vagy egyedi darabok (bronz szekér, egy-egy még színes katona, stb.). Természetesen a tömeg most sem volt kicsi, de már kezdtünk hozzászokni.
A másnapunk költözéssel telt, mivel a hostel, ahol laktunk aznap éjszakára teljesen tele volt, így a város másik részén található testvér-hostelbe kellett átmennünk. Ez egy nagyon hangulatos szállás volt, kellemes belső terekkel.
Mivel délután már nem sok időnk maradt, így a közeli Small Goose Pagodát néztük csak meg és az azt körülvevő parkban tespedtünk egy keveset.
Az esténket pedig a xiani muszlim negyednek és kajaárusainak szenteltük.
Először nagyon óvatosak voltunk, hiszen minden könyv arról ír, hogy ezeket a helyeket kell igazán kerülni (ahol az ember nem tudja, hogy miből, hogyan és mit csinálnak). Aztán az első pár kóstoló után kezdtünk belejönni és az este végére szinte minden kaphatóból ettünk egyszer. A jobbakból kétszer. Mivel nem volt velünk tolmács, így sem az ízét sem a tartalmát nem tudtuk a váráslás előtt kideríteni, úgyhogy volt amit a második falat után a kukába dobtunk és volt amiből vettünk még. Nem sorrendben, de a következőket ettük (a nevét egyiknek sem tudjuk): gyümölcsökkel töltött, tésztába csomagolt, sült édességet; sült fürj(?)tojást pálcikán; húsgolyót pálcikán; krumplinak kinéző, de valójában zselészerű borzalmas izét tálban; szeletelt sült húst pálcikán; édes, leveles tésztát szezámmaggal; rizs alapú, lekvárral és cukorral megszórt, pálcikára tűzött édességet; gombának kinéző, de valójában tofu alapú, spirálra vágott, agyonfűszerezett, pálcikára tűzött valamit, stb.
Másnap visszamentünk, hogy folytassuk a muszlim negyedbeli gasztronómiai felfedezőutunkat, ha már az első napot túléltük. Ezen a napon inkább az édességekre koncentráltunk, úgyhogy ettünk egy nagyon jól kinéző, de valójában nagyon rossz ízű sütit; cukros tésztát apróra tört magvakkal töltve és pár pálcikára tűzött, sült, felismerhető dolgot (padlizsán, gomba, stb.)
Az angolok, akikkel a hostelben ismerkedtünk meg, meg is jegyezték, hogy itt Kínában minden jobban néz ki, mint amilyen ízű. A gyomrunk megtöltése mellett jutott idő a mecset meglátogatására is még a vonatindulás előtt – ahova egyébként véletlenül keveredtünk, mivel a térképünket valahol a forgatagban elhagytuk. A mecset inkább tűnt kínainak, mint muzulmánnak. Ha az ember nem tudja, hogy egy mecsetben jár és nem látja az utolsó nagy, imádkozásra szolgáló, szőnyeges termet, akkor azt is hiheti, hogy egy buddhista kolostorban van. De a kellemes csend nagyon jól esett a bazári forgatag kellős közepén.
Este a vonatállomáson összefutottunk a már említett, nagyon szimpatikus angol párral, akikkel szerencsére egy „fakkba” kerültünk a következő 16 órás vonatúton. Az állomásokon vonatonként külön elkerített részen várakoznak az utasok és csak 5 perccel az indulás előtt lehet a vágányokhoz bemenni. Addig meg lehet ücsörögni és nézni a kivetítőkön az operába ágyazott, Jackie Channal felturbózott Kína-propagandát.
A vonat egyébként egy fokkal igénytelenebb volt az eddigieknél. Az ágyneműt nem cserélték utasonként, úgyhogy hálózsákban aludtunk, ezáltal igen nagy sikert arattunk kínai utastársainknál. Másnap reggel megvizsgálták minden érdekes dolgunkat (cipő, hálózsák, stb.), úgyhogy nagyobb közönséget is bevonzottunk, akik kellemesen megmosolyogták a fura külföldi szokásainkat. Például a szandálunkat mindig mereven bámulják, pedig le mernénk fogadni, hogy a hálózsákunkkal egyetemben ez is "made in China". Végül, biztos ami biztos, csináltak rólunk fotót is.
