Végre beleszimatoltunk a harmadik világba és saját bőrünkön tapasztalhattuk annak számos előnyét és hátrányát. Az emberek sokkal nyitottabbak, mint ezidáig, viszont gátlástalanul bámulnak minket mindenhol, pedig még csak Pekingben járunk és relatív sok a külföldi. Sajnos a lehető legrosszabbkor érkeztünk meg Kínába, mert október elején van a nemzeti ünnepük (a népköztársaság fennállásának x. évfordulója) és ilyenkor mindenki utazik, a nagyvárosokból hazamennek a dolgozók vidékre, és állítólag a boltok nagy része is bezár. Bár erre felkészültünk elviekben, de úgy tűnik nem lehet eléggé... (Részletek később.)
A kommunista rendszerből csak annyi érződik, hogy minden sarkon rendőr vagy katona áll, és állítólag rengeteg civil ruhás rendőr is van, ami talán nem is tesz rosszat a közbiztonságnak. A piacgazdaság mindezek ellenére a lehető legerősebben jelen van.
A kommunista és a turista
Amit ugyan anno központilag betiltottak a SARS-járvány miatt, de látszólag semmi hatása, az a köpködés. Nem telik el olyan perc és nincs olyan hely, ahol egy jó mélyről jövő hörgés és az azt követő (bocs) csula el ne hagyná valaki száját. Ez elég aggasztó tud lenni, ha mögöttünk történik. És ha már itt tartunk, akkor a szürcsölés is elég általános, úgyhogy e téren is edződnünk kell.
Peking nem olyan olcsó, mint szerettük volna, de szerencsére jobb árak vannak, mint otthon. Mindenki mindent el akar adni nekünk. Az alkudozás kötelező minden szituációban. Mivel itt még inkább szembetűnő, merről jöttünk, ezért alapból többszörösét mondják az árnak, mint amennyit a helyiektől kérnének. Vicces, hogy még a nagy számítástechnikai áruházban, a laptop vásárlásakor is alkudoztunk - bár nagyon nem kellett megerőltetni magunkat, mert már az első pillanatban alacsonyabb árról indultunk, mint ami ki volt írva. Nyilván így is ők járnak jól, de legalább a vásárlók is elégedetten távoznak. Az áruházban, ahol látták rajtunk a vásárlási szándékot, egyszerre legalább tízen rontottak ránk a jobbnál jobb ajánlatokkal és addig jöttek utánunk, amíg tökéletesen esélytelennek nem érezték a helyzetet. Néha elhívtak egy sarokba, hellyel kínáltak és elénk tették a (szinte) tökéletes hamisítványokat. Merthogy álmunkban sem mernénk feltételezni, hogy minden második kínai pl. Nike cipőben és Kappa fölsőben jár.
A tömegközlekedés baromi olcsó, 1 yuan a busz, 2 yuan a metró (1 rmb=32 Ft). Személyes légtérre nincs szüksége (rajtunk kívül) senkinek, a metró hightech és őrült tömegnyomor egyszerre. Minden bejáratnál teljes átvilágító berendezésen kell átküldeni a táskákat, ellenben az embereket nem vizsgálják át, úgyhogy nem tűnik túl logikusnak a hercehurca. A kiszállás és beszállás egyszerre zajlik az ajtóknál, senki nem ad utat a másiknak, úgyhogy ha harc, hát legyen harc, nyomul mindenki eszetlenül. Ez sokszor azért az idegeinkre ment, mert még olyan helyen is megy a tolakodás, ahol amúgy teljesen fölösleges (pl. bőven kiszállás előtt már furakodnak kifelé, amikor még csukva van az ajtó - se bocsi, hogy letapostalak, se kérdés, hogy leszáll-e az előtte álló, stb.). Mivel kevés a gyerek, ezért a kismamák élveznek egyedül némi előnyt. A busz vicces (főleg az ára), itt felszálláskor kell fizetni az "ajtónálló" személynek és ő kiabálja be, hogy melyik megálló következik. Dugó, dugó, dugó és folyamatos dudálás, fékezés, dudálás tarkítja az "unalmas" hétköznapokat.
Első nap délutánján biciklit béreltünk, mert nagyon szimpi módon egy-egy teljes elválasztott autósávnyi hely van a bringás, riksás, motoros és egyéb közlekedési eszközöknek (helyenként ez átmegy másfél sávnyi szélességbe). Íme a kereszteződések világáról egy jellemző videó:
Erről az "aki mer az nyer", vagy "ki tér ki előbb" játszma jutott eszünkbe. Minden sarkon van egy mutogató ember, aki a lámpáktól függetlenül (?!) vezényel és az emberek egy része őt követi. Természetesen nem értjük a rendszert, bár valószínűleg nem ez az első és utolsó ilyen eset. Egészen elképesztő, hogy nem láttunk kilapított embert és hogy mi is túléltünk számos átkelést. Valószínűleg a titok nyitja, hogy sokkal jobban figyelnek a - potenciálisan bármilyen irányból érkező - közlekedőkre és ha 2 centire is, de megállnak (sőt még anyázás sincs, mert mindenki így közlekedik). A szabályosan, zebrán, zöldön haladó gyalogosokat az autósok simán ledudálják az úttestről, a többiek meg csak simán kikerülik... Kicsit necces, de tényleg nem láttunk egyetlen összetört járgányt sem.
A Sanlitun Hostel végre az első szállás, ami nagyon bevált, mindenkinek ajánljuk, aki erre jár! Abszolút elfogadható áraik vannak, még a kétágyas szobát is megengedhettük magunknak.
Azon kívül, hogy többé-kevésbé mindenki beszél angolul, nagyon segítőkészek is voltak az alkalmazottak a kiszolgáltatott utazókkal. Kissé turistásodott kajaárai vannak ugyan, de legalább nem annyira lutri, amit rendeltünk, mint más helyeken. Amióta itt vagyunk, minden nap át kellett öltöznünk a pálcikás étkezés után, mert még nem volt olyan, hogy ne ettük volna le magunkat - de kezdünk belejönni. :-) (Ez első sorban Dócira érvényes :-) A "hot pot" nagyon tuti és úgy tűnik errefelé igen népszerű. Annyi az egész, hogy egy elképesztően fűszeres (csípős) lébe beledobálnak a résztvevők (jó esetben 4-5 ember) mindenféle zöldséget és husit, azt rövid ideig (20 mp) rotyogtatják benne, majd mindenki pecázik magának kedvére valót. Állítólag a mongoloktól származik a találmány. A hostelben csináltak "free hot pot evening"-et és jó magyar módjára elsőként ültünk asztalhoz és utolsóként álltunk fel. Ilyenkor a legkönnyebb ismerkedni, mert a társaságot jól összehozza a pálcikával való küzdelem. Otthon majd kipróbáljuk... :-)
