Újabb háromnapos utazásban volt részünk Pekingig - ezúttal luxus körülmények között, a másodosztályon. Kétségtelenül kellemesebb volt a környezet, az ablakokat ki lehetett nyitni, tehát nem volt 30 fok, és a füst hiányát is jól viseltük. Nem mellesleg jól lehetett aludni, mert a folyosón közlekedők nem lökdösték az ember lábát - mivel a négyágyas fülkéknek ajtaja is van, méghozzá hatalmas tükörrel ellátva.

A másodosztály kiváltásága továbbá, hogy még bónusz instant krumplipürét is kaptunk, igaz már lejárt, de nagyon fincsi volt a porlevesek után. Továbbá már rutinosan vásárolgattunk a megállókban áruló néniktől, akik a saját készítésű lángosokat, halakat, stb. kínálták jó áron.

A mocsaras-vizenyős tajga átváltott füves pusztába és a Bajkál tó melletti látványos szakaszt elhagyva gyakorlatilag megszűnt a fásszárú növényzet.

Első éjszakára kaptunk két közepesen kellemes oroszt magunk mellé, akik hangosak és büdösek voltak egy ideig (Oroszországban szinte mindenki dohányzik), de legalább nem vodkáztak és később szerencsére elaludtak. Ezt követően nagy mázlink volt, mert a maradék két napot kettesben tölthettük el és csöndben tudtunk kifelé bámulni az ablakon.

A vonat az első, kb. 5000 km-en Irkutszkig percre pontosan indult és érkezett (haló MÁV, hallod?!), viszont az első éjszaka ismeretlen okok miatt 5 órás késést szedett össze. Ezt az orosz-kínai határon tovább növelte. Még az oroszoknál voltunk, amikor kissé felkészületlenül ért minket, hogy este leszállítottak a vonatról és betereltek 3 órára egy hűvös váróterembe (odakint már erősen 0 fokhoz közelített a hőmérséklet), hogy közben kicseréljék a kerekeket és a keskenyebb nyomtávra állítsák át a rendszert. Nem volt túl jó érzés, hogy nélkülünk gurultak el a cuccaink és csak reménykedtünk, hogy a kaller néni mutogatásából (aki csak a "schneller" szót ismerte idegen nyelven) jól értettük, hogy idővel vissza fognak jönni értünk...

De a büfében egy ócska kávé mellett el lehetett tölteni ezt a kis időt. Az orosz kávéra túl sok szót nem érdemes vesztegetni, egyszerűen borzalmas. Bárhova bementünk és kértünk egyet, mindig instant 3 in 1 MacCoffee-t kaptunk, amit jó bő lére engedve, műanyag pohárban tálaltak. Egyedül a Starbucksban találkoztunk igazi kávéval, horribilis összegért.

A határon történő átvizsgálás az oroszoknál alaposabb volt kifelé, mint befelé jövet, mindezt újabb 6 és fél óra alatt (bár ez nagyjából benne volt a menetrendben). A kínaiaknál pedig a fél hadsereg megszállta a vonatot és vagy négyen kikérdezték az úticéljainkat, gyanúsan méregették a "Hungary" szót, majd az utolsó ember magával vitte az útlevelünket. Ilyenkor meghatározhatatlan bizonytalanság uralkodik el a gyámoltalan utazón, de valószínűleg ez is része a szűrőnek, hogy játszanak egy kicsit az idegeinkkel. Aztán meglepően kedves szavakkal átengedtek minket és beléptünk egy újabb hatalmas országba. Majd újabb meglepetésként ért minket, hogy a vonat percre behozta a lemaradását, így szeptember 24-én 5:32-kor begördültünk a pekingi pályaudvarra.